INFÓADAGOLÁS - Mikor, mit, hogyan

 

TW: anglicizmusok.

Gyakori írástechnikai tanács, hogy „kerüld a felesleges infódömpinget”; és legalább ennyire gyakori kritika amatőr írásokkal kapcsolatban, hogy „halálra untam, már az elején belefulladtam az info dump-ba”. Amikor ilyet olvasok, mindig eszembe jut a Dűne – egy kedves barátnőm példánya már hónapok óta nálam van, és továbbra is menthetetlenül lepattanok az első tíz oldalról, annyi ismeretlen szóval és fogalommal bombázza az agyamat már a nulladik sortól kezdve. Mellette pedig ott csücsül a polcon Tolkien, aki A Gyűrűk Ura első húsz oldalában óriási lelkesedéssel belevág a hobbitok mélylélektanába, történelmébe, szokásaiba, és abba, hogy merre hajlanak a pitypangok Zsákos Bilbó kertjében.

Ha elvonatkoztatok a ténytől, hogy Tolkien az egyik kedvencemmé vált, Herbert pedig pillanatnyilag közelében sincs ennek, el kell ismernem, hogy a maga nemében mindkét író zseniális – és mindketten makacsul figyelmen kívül hagyják az info dump mellőzéséről szóló írástechnikai szabályt.

Ez fontos bizonyítéka annak, hogy amit itt most leírok, az nem univerzális, örökérvényű igazság, hanem puszta gondolatkísérlet – mégpedig arra, hogy közösen megértsük, mi az, amit „info dumpnak” érzünk, miért érzünk így, és hogyan lehet (pontosabban: én hogyan próbálom) fogyaszthatóvá tenni azt a sok-sok információt, ami át kell adnom az olvasónak egy-egy fejezetben.

Ebben a cikkben tehát először tisztázni fogjuk az „info dump” fogalmát, majd sorra vesszük, milyen típusú infókat rejthet egy prózai szöveg. Ezután pedig be fogok nektek mutatni háromféle fejezetkezdést a Sequestrumból: röviden leírom, mit szerettem volna velük elérni, és hogyan – itt jöttök a képbe ti, mert csak ti tudjátok megmondani, hogy olvasói szemmel is elértem-e, amit akartam. Simán lehet, hogy nektek teljesen más jött le az egészből, így számomra is tanulságos lesz a párbeszéd.

FIGYELEM: Ez megint egy olyan cikk, ami az én személyes terminológiámat és gyakorlati ismereteimet, következtetéseimet tartalmazza létező írástechnikai jelenségekről: ne vedd alapul gimnáziumi vagy egyetemi felkészüléshez/ vizsgákhoz/ szakirodalomhoz, mert könnyen lehet, hogy nem felel meg a hivatalos irodalomelméleti kánonnak.

…és akkor ugorjunk is a fejtegetésre!

2022, nyár, fotódömping

 Aki ismer, tudja rólam, hogy nem csak írni szeretek, hanem fotózni is. Általában a telefonommal űzöm ezt a mára sokak szerint a fogható valóság bizonyításának egyetlen módját jelentő tevékenységet, de van, amikor rászánom magam, hogy "rendesen" csináljam. Például most.

A nyáron szűk egy hónapot töltöttem Finnországban, és utána Anglián keresztül utaztam haza (ott is maradtam egy eseménydús hétvégét), szóval nem volt kérdés, hogy a kamerámat is beletömöm az egy szál hátizsákba, amivel útra keltem. Arra gondoltam, a kedvenc képeimet megosztom a nagyvilággal =)

Nagyrészt Ouluban laktam: ez már van annyira északon, hogy június közepétől nagyjából július közepéig egyáltalán nem megy le a nap, amikor pedig igen, akkor csak 1-2 órát tölt a horizont alatt. Nehéz volt megszokni, eléggé felborította az egyébként sem létező bioritmusomat :D

A hőmérséklet csodálatos volt, általában 18 fok körüli; de amikor Rovaniemibe látogattam, 23 fok volt (ez ott, a sarkkör fölött már melegrekord), sőt, Ouluban egyik délután a 25 fokot is elérte a hőmérséklet, akkor csaptunk egy strandolós napot. A mindenféle tavak, folyók és a tenger persze rettentően hidegek voltak, de meg lehet szokni, ha úgy alapból szeret úszni az ember - én amúgy is bírom a hideg vizet.

Az utolsó fotó kivételes, mert nem én készítettem, hanem a szaktársam, Aleksandra.

Tinta és tervek

Ezúttal nem írástechnikai cikk, hanem egy rövid helyzetjelentés következik =)

Jelenésem volt...

Egy pályázaton elért 2. helyezésnek köszönhetően a Negyvenkilenc című versem megjelenhetett a Tinta Folyóirat friss, X. számában. Ezen felül még egy interjú is készült velem, ami nagyon jó hangulatban telt.

Örülök, hogy éppen a Negyvenkilenc kaphatott helyet egy újság lapjain, mert az egyik legfurcsább, "legkísérletezősebb" versem, és kaptam pár elgondolkodtató kommentet is vele kapcsolatban.

Ezúton is köszönöm a Tinta csapatának a lehetőséget <3

>> Katt ide az online verzióért <<

Nyomtatott verzió folyamatban =)

Júliusi NaNoWriMo summer camp

Nemrég közzétettem egy kedvcsinálót, és egy apró szeletet a VALAKI MEGÖLTE FRAN CARTERT címet viselő első (publikus) regényemből. Jobban érdekel titeket, mint vártam, ezért átmenetileg ez lesz a prioritásom =) a júliusom elég mozgalmas lesz, de azért így is kitűztem magam elé egy 20 000 szavas célt. Ha tagok vagytok a NaNoWriMo oldalán, a hónap folyamán figyelhetitek, hogy haladok.

Augusztusban találkozunk! Még nem tudom, mikor folytatódik az írástechnikás blokk, de több félkész cikkem van talomban.

KONTRASZTKARAKTEREK, avagy a narráció szenvedő alanyai

 Ebben a cikkben egy olyan írói hibáról lesz szó, ami az olvasó számára elég feltűnő és zavaró tud lenni; a jó hír azonban az, hogy javítható.

Kötelező disclaimer: olvastam már karakteralkotásról- és jellemzésről szóló cikkeket, amik említettek ehhez hasonló hibákat, olyat viszont még nem, ami teljes egészében ezzel a jelenséggel foglalkozott, és úgy vezette le, ahogy én. Emiatt inkább ne hivatkozz rám a témazáródban, vagy a szakdolgozatodban=) Ha pedig ismersz olyan szakirodalmat (akár angolul) ami kivesézte már ezt a témát, linkeld be kommentben, hogy javíthassam/bővíthessem a cikkemet!

De miről is lesz szó?

A jelenségnek a Google szerint nincs pontos neve, ezért adtam neki egyet: kontrasztkarakter.

Kontrasztkarakter alatt azt értem, amikor egy történetbe – általában valamilyen lényeges esemény vagy fordulópont alkalmával – belép egy mellékszereplő, akire hatalmas, neonfényű, „ŐT UTÁLNI KELL” feliratú nyilak mutatnak a szélrózsa minden irányából. A kontrasztkarakter azon túl, hogy többnyire értelmezhetetlen, hisztérikus vagy más okból kibírhatatlan magatartást tanúsít, általában egy kartonpapírból kivágott reklámtábla szellemi mélységével rendelkezik. Tényleg SEMMI szerethető nincs benne: a külseje taszító a főszereplő számára, a hangja/ kisugárzása/ szóhasználata/ stb. idegesítő, a viselkedése pedig egyenesen botrányos.

Hogyan (ne) adj címet a regényednek

Rövid, frappáns, figyelemfelkeltő, titokzatos, könnyen megjegyezhető – és persze ezen jelzők ellentétei: ezek mind az ideális cím jellemzői. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a cím esetében a szabály az, hogy nincsenek szabályok; minden viszonylagos, és a címválasztás sikere vagy éppen kudarca sokszor nem is az írón múlik.

Az objektív-szubjektív skálán ez a cikk majdnem teljesen a szubjektív végletnél helyezkedik el, hiszen végig arról lesz szó, hogy az én személyes érdeklődésemet általában milyen címek szokták felkelteni, és milyen címek riasztanak el. A cikk második fele egy kicsit tényszerűbb lesz: Kristen Kieffer fantasy író és blogger egyik ügyesen összefoglalt bejegyzésére támaszkodva próbálok majd ötleteket adni ahhoz, hogy milyen módszerrel érdemes kiválasztani a megfelelő címet.

A változtatás jogát fenntartom, meggyőzhető vagyok, és azt is szívesen fogadom, ha kommentben bővítenétek a mondandómon!

Hazudni tanulunk I.: A narratív távolság

 Ez egy olyan téma, ami érdekes is, összetett is, meg kértétek is. Hónapok óta ülök felette, több különböző vázlatot is írtam hozzá, de sehogy sem tűnt kellően logikusnak; ezért most szépen hátradőlök, lehunyom a szemem, és írom úgy, ahogy éppen eszembe jut.

Három része lesz:

(1) Hazudni tanulunk I.: A narratív távolság
(2) Hazudni tanulunk II.: A narratív egyenlet
(3) Hazudni tanulunk III.: A narratív diktátor

A fanfiction védelmében

Élesen emlékszem a legelső alkalomra, amikor szóba került a dolog. Gimnáziumi gólyatábor volt, talán reggel 6, és a Jim Beam-es üvegből már vonalzóval mérhető mennyiség fogyott.

„Na’on fasza,” mondta A., 14 évének minden viharával és élettapasztalatával a hangjában, „télleg na’on fasza, de mért nem írsz már valami SAJÁTOT, vágod?”

Én pedig elgondolkodtam ezen. Az igazat megvallva nem éreztem kevésbé a sajátomnak a pizzafoltos papírra firkantott rövid fanficet, mint a másik 3 „oridzsinál” fantasy regényt, amit szintén azon a nyáron kezdtem el írni, csak ráuntam – pedig jogi szempontból egyáltalán nem volt az „enyém”. Mégis, akkor úgy éreztem, mélyebben és szervesebben kapcsolódom ahhoz a kis szöveghez, mint a másik háromhoz, és nem csak azért, mert utóbbiak addigra már kiestek a kegyeimből.

Persze túl fiatal – és másnapos – voltam ahhoz, hogy elgondolkodjam, miért van ez így, és vajon jó dolog-e hogy így van; inkább az egyszerűbb megoldást választottam, tehát csendben megsértődtem, és A-val ezentúl sosem történt köztünk több udvarias társalgásnál. Az évek során aztán többször is megesett, hogy kinevettek, lenéztek, beszóltak azért, mert fanfictiont írtam, vagy megint azzal jöttek, hogy „de mi értelme van, ha sosem fogod kiadni”, szóval megtanultam hazudni róla, elhallgatni, elrejteni. Mára úgy gondolom, az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyesmire pazaroljuk, így ha valaki rákérdez, őszintén válaszolok: igen, fanfictiont írok. Nem, nem csak azt, de azt is. Világéletemben kiálltam a fanfiction írók mellett, és azt hiszem, mindig ki is fogok, annak ellenére, hogy a műfajt nagy általánosságban – ebben azt hiszem, megegyezhetünk – nem a magasművészet iránti elkötelezettség, az egyéni látásmód, vagy akár a jóízlés jellemzi.

...na de akkor miről is lesz most szó?

Ebben a véleménycikkben megpróbálok felvetni néhány olyan szempontot, ami miatt értékesnek tartom ezt a műfajt. Ismét hangsúlyozom, hogy ez egy VÉLEMÉNYcikk, tehát szubjektív. Ha bármit – vagy akár mindent – máshogy gondoltok, mint én, az nem azt jelenti, hogy nincs igazatok (vagy nekem), hanem azt, hogy más elvek és elképzelések mentén alkottok, mint én.

Az alapvetés

Mint minden komolyan vehető nyílt vitában, itt is lefektetünk egy tételt – egy alapvető állítást, amit a gondolatmenet végére alátámasztunk vagy megcáfolunk. Ez a tétel jelen esetben az lesz, hogy a fanfiction, mint műfaj, tisztán művészeti szemszögből nézve, egyenértékű a többi irodalmi műfajjal.* „Tisztán művészeti szemszög” alatt azt értem, hogy a szerzői jogi kérdéseket, licenszelhetőséget, eladhatóságot és minden hasonlót kihagyunk a képből.

Hogy ki lehet-e ezt hagyni, az egy érdekes kérdés: szerintem igen, mégpedig azért, mert az irodalomnak több évszázadnyi olyan korszakát ismerjük, amikor nemhogy nyomtatott könyvek nem léteztek, de még a szerzői jog, mint fogalom sem volt ismeretes, ez mégsem tartott vissza senkit az alkotástól... és erre majd még vissza is térek.

*a fanfiction a szó szoros értelmében nem „műfaj”, mert nem alkalmazhatóak rá sem terjedelmi, sem műnemi megkötések; de mivel műnemnek sem nevezhető, zsánernek pedig még kevésbé, ebben az írásban formai megkötések nélküli műfajként utalok rá.

Az alapvetés alapvetése: a művészet = teremtés

A Wikipédia szerint a művészet „minden alkotó célú emberi igyekezetre vonatkoztatható, (...) általános fogalomként használható az összes teremtő szándékra, amit emberi törekvés mozgat. A művészet általánosan elfogadott meghatározás szerint „a valóság visszatükrözése” a művész látásmódján átszűrve.”

Ez a definíció eléggé tág értelmű, és nyilvánvalóan teret enged a fanfictionnek (de annak is, ha valaki lefotózza a sütit, amit sütött, vagy esténként terítőt hímez). Mára széles körben elfogadott tény, hogy a fanfiction bizony irodalmi műfaj, még akkor is, ha sokan lenézik – igaz, lenézni inkább zsánereket szokás, de ennek ellenére sem hiszem, hogy a fanfictionről pár rebellis egyetemi szakdolgozaton kívül tudományos körökben bárhol szó esne.

A  problémák ott kezdődnek, hogy – szintén a Wikipédia szerint – a műalkotásnak többféle funkciója lehet: dekoratív (tehát esztétikai értékre törekvő), szublimációs (tehát elnyomott vágyakat kifejező)*, expresszív (tehát önkifejező), szakrális (tehát vallási, vagy a természetfelettit kutató), agitatív (tehát politikai, propagandajellegű), deskriptív (tehát a valóság megjelenítésére törekvő), didaktikus (tehát tanító jellegű), illetve provokatív (tehát a normákkal látványosan, gyakran hatásvadász módon szembemenő).

* a szublimációt, mint irodalomelméleti fogalmat nehéz pontosan körülírni: még a régebbi tanulmányaimból rémlik, hogy a pszichológiában Freud a vágyak elnyomását/ tudatos átalakítását szokta vele kifejezni – pl. a lovag, aki nagyon szeretné megkapni a királylányt, annál buzgóbban vallásos lesz – , de ha valaki tudja, mi a fogalom pontos irodalmi jelentése, mindenképpen javítson ki, pontosítson.

A fanfiction esetében a fenti listából a legtöbben kizárólag a szublimációs és expresszív funkciók szerelemgyerekeit ismerik. Mindannyian találkoztunk már azokkal a történetekkel, ahol az író bekerül az általa választott világba, ott találkozik az általa bálványozott sztárral/híres, népszerű karakterrel, aki teljesen indokolatlan módon azonnal megbízik benne, és hosszú, kalandos utazásra viszi. A megpróbáltatások során az íróból Hős lesz, és elnyeri az Áhított Személy Szerelmét, akivel boldogan élnek, míg meg nem halnak.

...ilyen például Dante Isteni színjátéka, ami emellett:

- új szemszögből mutatta be a pokol-purgatórium-mennyország hármasát, ötvözve a középkori keresztény kultúrát az ókori római esztétikával, ezzel gyakorlatilag megteremtve az itáliai reneszánsz precedensét az irodalomban, és egyben a modern fikció alapjait.

- az egyik első olyan nagyszabású mű volt, amit az alkotója nem latinul vagy görögül, hanem a saját helyi nyelvváltozatát (toszkán olasz) használva írt, ezzel gyakorlatilag standardizálva az olasz nyelvet, és megújítva az adott dialektust – mivel helyenként nem voltak olasz szavak arra, amit Dante mondani akart, így neki kellett kitalálnia.

- megteremtette a terza rimát, mint versformát, amit később a nagy-nagy angol költők (Wyatt, Milton, Lord Byron, Shelley, de még sokkal később, az általam istenített T. S. Eliot és Robert Frost) is előszeretettel használtak.

Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy Dante Alighieri mester mindezt egy három részes self-insert Biblia fanfic keretei között vitte véghez – ami az őt kísérő Vergilius miatt még a real person fic kategóriába is beleillik. Sőt, gyerekkori szerelme, Beatrice személyében a kötelező Mary Sue-karakter is megvan.:)

Az ebből levonható következtetés értelemszerűen nem az, hogy minden fanfic író Dante; hanem az, hogy egy alapötlet, egy forma, egy műfaj önmagában se nem jó, se nem rossz, és főleg, nincs predesztinált irodalmi értéke. Dante nem azért alkotott maradandót, mert jó műfajt választott (és nem is annak ellenére, hogy rosszat): egyszerűen zseni volt, és a zsenialitása átragyogott azon, amit csinált.

A „hátsó szándék”

A műalkotások Wikipédia által felsorolt további funkciói – szerintem – két csoportra oszthatók: leíró/nyelvi funkciókra (dekoratív és deskriptív), illetve metafunkciókra (szakrális, agitatív, didaktikus és provokatív).

A leíró funkciók többé-kevésbé minden műfajra érvényesek: legyen szó akár egy versről, akár egy használati utasításról, fontos a helyes szóhasználat, a gondolatok lehető legpontosabb kifejezése. Ezt a kettőt ezért most félretenném, és rátérnék a metafunkciókra. Ez a szó eddig nem létezett, ebben a pillanatban alkottam meg ebből a jó kis görög előtagból, ami nagyjából azt jelenti, hogy „valamin túl/kívül lévő” – és azt értem alatta, hogy ha egy írásnak vallási, politikai, tanító vagy provokatív jellege van, az feltételezi azt, hogy az írója nem kizárólag az önkifejezésre törekedett, amikor megírta. Egyéb motivációja is volt az alkotás létrehozásakor, mégpedig olyan motiváció, ami túlmutat az alap esztétikai értékeken. Ez első körben teljesen egyértelmű: a Biblia szakrális funkciója az, hogy értelmezd és kövesd a benne olvasható tanításokat, Orwell (kis)regényei pedig legalább ennyire nyilvánvalóan értelmezhetőek politikai szemfelnyitásként, figyelemfelhívásként.

Amire a Wikipédia-cikk nem tér ki – és határtalan csalódottságomra az irodalomelméleti tanulmányaim sem tették az egyetemen töltött most már 4 év alatt –, az az, hogy a szépirodalmi, „magasművészeti” alkotások terén kimondatlan elvárás, hogy az oda befogadott műveknek legyen valamilyen metafunkciója: akár korrajzként, akár politikai tartalmú alkotásként, akár erkölcsi iránytűként. A provokatív funkció talán a legutolsó lehetett, amit felvettek ebbe a listába – és bevallom, gyakran vonom fel a szemöldökömet azon, hogy mondjuk Ezra Pound, Tony Harrison vagy Angela Carter kötelező olvasmány volt nekem, Tolkien pedig nem. A határ, amit szép- és szórakoztató irodalom között húztak „az okosok”, sokszor esetleges, pontatlan, sőt, néhol nem is létezik.

Úgy veszem észre, azok az original írók, akik lenézik a fanfictionnel foglalkozó társaikat, részben ugyanezt a szempontrendszert követik. „Aki fanficet ír, csak a saját vágyait ülteti át a történeteibe. Én originalt írok, tehát Van Mondanivalóm, Mindent Én Találok Ki.”

Ez a megközelítés több szempontból is hibás: lássuk, miért!

„Aki fanficet ír, az csak a saját vágyait ülteti át a történetbe”

Ha az előbbi érvelésemet elfogadjuk, akkor kijelenthetjük, hogy szépirodalmi (vagy annak minősíthető) alkotás az, aminek van valamilyen metafunkciója. Attól, hogy egy fanfictionben találunk metafunkciót, természetesen még nem lesz egyből szépirodalmi alkotás – ezt állítani elég csúnya szillogizmus lenne –, de annyit bizonyít, hogy NINCS KIZÁRVA, hogy egy fanfiction szépirodalminak minősíthető, vagy azzal egyenértékű alkotás legyen. Hát lássuk:

~ Szakrális fanfic: Ha az Isteni színjátékot, vagy Az ember tragédiáját (ami gyakorlatilag a fanfiction fanfictionje) nem számítjuk, akkor is lehet például bibliai ihletésű ficeket találni, és közel sem mindegyik nevetséges. Nagyon érdekes, értékes kérdésfelvetések és problémák vannak bennük. Az emberiség mindig is előszeretettel vizsgálta és értelmezte újra a vallásos szövegeket, csak most éppen olyan korban élünk, amikor ez háttérbe szorult (megjegyzem: meg is látszik...). Tágabb értelemben viszont én idevenném Ruth Baulding írásait is: ő a Star Wars fandomban alkotott nagyjából a 2010-es évek közepéig, és bizony nagyon sok történetében előkerülnek mély és rétegelt (vallás)filozófiai kérdések, mégpedig élettelibben és hihetőbben, mint sok helyen.

~ Agitatív – tehát politikai – fanfic: Több ilyen van, mint hinnétek. Politikai szatírák, erkölcsi kérdéseket feszegető ficek, sőt, az LGBT(...) közösség identitáskeresését és problémáit felvonultató ficek is – és nem, nem csak olyanok, amikben simán mindenki meleg. Engem egyáltalán nem foglalkoztat ez a téma, de az így is feltűnt, hogy a fanficírók itt-ott bizony lényegesen érzékenyebben és ízlésesebben viszonyulnak a kérdéshez, mint a média, vagy akár a hivatalosan kiadott könyvek/filmek – különösen igaz ez például a Good Omens-fandomra. [Ezzel együtt muszáj megjegyeznem, hogy RENGETEG az indokolatlan pornó is – de nem több, mint az átlag könyvesbolt erotika-szekciójában]. Simán el tudom képzelni, hogy valaki küzd a szexualitásával vagy az ilyen-olyan bizonytalanságával, és ezek a sztorik segítenek neki.

~ Didaktikus fanfic: Na ez az, amit nehéz jól csinálni; mert ha erkölcsi tanításról van szó, az bizony nagyon-nagyon könnyen átmehet spoonfeedingbe, ahogy például a Hogwarts School of Prayers and Miracles című örökbecsű, ultrakeresztény Harry Potter-átirat is tette, „proudhousewife” tollából (mind a mai napig nem tudjuk, vicc-e vagy sem). Ha viszont olyan zseniális vagy, mint Eliezer Yudkowsky, akkor akár a kognitív filozófia és a komplex pszichológia világába is átültetheted a HP-t, ahogy a Harry Potter and the Methods of Rationality című történet is tette.

Ennél kevésbé bonyolult módon én magam is megpróbálkoztam egyszer egy „didaktikus fanfic” megírásával: egy Szilmarilok-témájú, 7 részes versgyűjteményt hoztam össze, hogy valahogy a fejembe verjem a vers-struktúrákat egy irodalomelmélet vizsga előtt (és mert Tumblr-ön éppen volt egy kapcsolódó közösségi event). A versek után, a jegyzetek között az éppen használt versforma részletes leírása is mindig megtalálható.

~ Provokatív fanfic: Na, hát ilyen aztán rengeteg van. Paródiák, merész AU-k és crossoverek: a céljuk nem mindig csak az, hogy olyan karaktereket hozzanak össze, akik a kánonban sohasem találkoznának, olyan helyzetekben, amelyekbe sohasem kerülhetnének.

Tehát: abból, hogy egy írás fanfiction, nem vonható le egyenes következtetésként, hogy csakis az alkotó személyes vágyainak kifejezésére, áttételes megélésére szolgál. Ez nem a fanfiction, mint műfaj sajátja: inkább trend, gyakoriságbeli jelenség – akár a kezdő írók hibájának is mondhatnám.

...de tényleg csak a fanfic körében gyakori ez?

„Én originalt írok, tehát Van Mondanivalóm.”

Amikor pár hónappal ezelőtt feltöltöttem a Hogyan nyírd ki a Mary Sue-dat 10 lövéssel című kétrészes cikkemet, a bevezetőben megemlítettem, hogy ez az írás kizárólag a saját karakter központú fanficekre vonatkozik, a kommentekben mégis többen jóval tágabban értelmeztétek, gyakran nem is kifejezetten fanficekre vonatkoztattátok, amit írtam. Ez nem azért van, mert hülyék vagytok és nem figyeltek, hanem mert a problémák, amiket felsoroltam, nem csak ilyen írásokban vetődnek fel: original történetek esetében is teljesen legitimek.

Az original sztorik íróival kapcsolatban általában alapfeltételezés, hogy az alkotásaiknak mélyebb üzenete van, és többet is dolgoznak az írásaikkal, mint a fanfic írók: na, ez közel sincs mindig így. Annak ellenére mondom ezt, hogy az én fejemben is létezik hasonló általánosítás: egy olyan feltevés, hogy az original történet írójának kezdeti motivációja a világra és az őt ért élményekre való reflektálás, illetve az azok megértésére, feldolgozására való törekvés. Ez a törekvés lesz az, ami az alkotási folyamatot motiválja, illetve magát az alkotást összetartja. Fanfic írók esetében viszont az az alap kiindulási pont, hogy egy már létező történethez/ karakterekhez/ szituációhoz kapcsolódó vágyak, vagy egyszerűen csak a valahová tartozás vágya mozgatja az alkotói folyamatot.

Azt is ezzel a gondolattal magyarázom, hogy miért nem „fut be” továbbra sem a Sequestrum-sorozat úgy, ahogy szeretném: nem a megszokott fanfic-módszerekkel és mentalitással készül, hanem minimum egy regénysorozatba fektetendő munka van mögötte, többszörösen összetett – és tudatos – metafunkciókkal. Aki pedig Harry Potter (hangsúly a fandomon!) ficet olvas, az nem ezt várja: általában inkább csak szórakozni szeretne, vagy azt, hogy Draco összejöjjön Hermionéval. Ez most nagyon úgy hangzik, mintha értékítélet lenne, de NEM annak szánom, egyszerűen az eltérő alkotói motivációkra/ módszerekre próbálok rámutatni – meg arra, hogy ha íróként érvényesülni akar az ember, és nem eszement zseni, akkor fontos, hogy az adott műfajt/zsánert, amiben alkot, annak keretei és szabályai szerint használja.

(ŐSZINTE önkritika következik: ebben én aligha vagyok követendő példa, mert bár innovatívan próbálok alkotni, a jelek szerint nem vagyok elég tehetséges hozzá).

Az original sztori = mélyebb üzenet alapfelvetés tehát NEM igaz, mint ahogy azt – sajnos – számos bestseller is bizonyítja. Amik a régebbi korokban toposzok voltak, mára klisévé alakultak: teljes cselekmények íródnak egy kaptafára, nyugtalanító szerelmi kapcsolatok százain csüngnek imádattal tapasztalatlan tinilányok, és személyiség nélküli főhősnők özönlik el a filmvásznakat. Nem: attól, hogy megírtad ugyanazt a történetet százharmincezredszerre, csak más nevet adtál a házvezetőnőnek, még nem lettél Tolsztoj. Ha ezzel most sokkoltalak, és a lelkedbe tapostam, akkor azt hiszem, itt volt az ideje, hogy valaki megtegye.

„Én originalt írok, tehát Mindent Én Találok Ki.”

Rövid cáfolat: HAHAHAHAHAHAHAHA

És akkor mindez kifejtve:

A fanfictionnel kapcsolatban gyakran mondják, hogy az alkotás egyik legönzetlenebb formája, mert nem csak hogy nonprofit, de még a szellemi tulajdon egy részét vagy egészét is egy másik alkotóra ruházza: arra, aki a történet alapjául szolgáló művet megalkotta. A fanfic népszerűségének oka egyrészről teljesen nyilvánvaló: olyan szereplőkkel, helyszínekkel, világokkal dolgozik, amelyeket az olvasó már ismer és kedvel, az írója pedig nyílt lelkesedéssel dolgozik rajta. Gyakran az olvasói kívánságait is figyelembe veszi, sőt, velük együtt gondolkodik a cselekményszálak lehetséges kifutásain. Több olyan fanfiction író is van, aki ugyanazt a történetet több verzióban is elmeséli, és/vagy kapcsolatokat is kialakít ezek között. Aprólékosan kidolgozott OC-k vissza-visszatérnek, egymásra utaló helyzetek és viszonyok alakulnak ki, ugyanaz a történet több történelmi korban vagy párhuzamos univerzumban is megjelenik.

...a szó, amit a fanfic hívei keresnek, szerintem nem az önzetlenség, hanem a mítosz. A fanfiction pedig – mitológia: természetéből eredően sokkal klasszikusabb, ősibb történetmesélési módszert követő alkotás, mint a modern szépirodalom bármely alkotása, hiszen már létező történeteket mesél tovább, és formál a saját képére. A benne felbukkanó, már ismert karakterek eposzi hősökként működnek: időtlen-testetlen fiktív alakokként, akiket az éppen aktuális mesélő azzal tölt meg, amivel éppen akar. Sőt, ha ahhoz van kedve, elmesélheti ugyanazt a történetet százszor, és egy kicsit mindig máshogy. A közönségét pedig összeköti a történetrendszer közös és mély ismerete, ahogy „a régieket” a folklóré és a mitológiáé: mindannyian tudják, melyik karakter kicsoda, és mégis, mindenki egy kicsit másképpen képzel minden karaktert. Az író szerepe pedig ebben az esetben inkább a mesélőé, a „bárdé”, mint az Alkotóé: kevésbé fontos, hogy ki ő, és miért éppen azt meséli, amit mesél.

Az individuum (az egyén) szerepe, ami a reneszánsztól kezdve egyre inkább előtérbe kerül(t) a művészetben, az én szememben messze túlértékelt. Végtelenül elegem van abból, hogy mindenki istennek képzeli magát: évszázadok, évezredek óta ugyanabban a világban élünk, ugyanazokkal az egzisztenciális problémákkal küzdünk, és ugyanazokat a megválaszolhatatlan kérdéseket tesszük fel magunknak. Ez így szép, ettől vagyunk emberek. És ha már úgy alakult, hogy alkotok, sokkal jobban érzem magamat a tűznél ülve a képzeletbeli lantommal, mint egy szószéken. Ha van olyan dolog az írás terén, amihez tényleg értek, az ez: tudok perspektívát váltani, más szemszögből elmesélni egy-egy, már létező történetet, anélkül, hogy úgy érezném, én sz.rtam a spanyolviaszt.

Ettől annyira zseniális Tolkien világa: nagyrészt mitológia, megvannak benne azok a hatalmas tér- és időbeli távlatok, ami ezeknek a történetrendszereknek a sajátja. És emiatt érzem azt, hogy jelenleg ott tudok igazán kiteljesedni íróként – ha pedig valaha könyvkiadásra adom a fejem, biztos, hogy a készülő írásnak szintén lesz valamilyen mítoszi távlata. Mert tök mindegy, hogy hány I-Phone jött ki azóta, attól még engem is ugyanazok a megválaszolhatatlan egzisztenciális rejtélyek foglalkoztatnak, mint akármelyik történelmi kor embereit – és hiszem, hogy a történet veleje, a létrejövő műalkotás több az egyén „termékénél” vagy „tulajdonánál”, magasabb dimenzióban létező dolog. Nem az egyén tulajdona, hanem a közösségé (ezt most senki ne értelmezze úgy, hogy azt mondtam, a plágium oké: filozófiai szintről, továbbgondolásról, átértelmezésről beszélek).

Összefoglalva

A tételmondatunk az volt, hogy a fanfiction, tisztán művészeti szemszögből nézve, egyenértékű a többi irodalmi műfajjal. Megállapítottuk, hogy a művészet alapdefiníciója alkalmazható rá, illetve a műalkotás alapfunkciói közül is mindegyik kiszolgálható a fanfiction segítségével. Ennyi tehát biztos; a többi pedig – szubjektív.

Bónusz:

(...yes, they are).