Hazudni tanulunk I.: A narratív távolság

 Ez egy olyan téma, ami érdekes is, összetett is, meg kértétek is. Hónapok óta ülök felette, több különböző vázlatot is írtam hozzá, de sehogy sem tűnt kellően logikusnak; ezért most szépen hátradőlök, lehunyom a szemem, és írom úgy, ahogy éppen eszembe jut.

Három része lesz:

(1) Hazudni tanulunk I.: A narratív távolság
(2) Hazudni tanulunk II.: A narratív egyenlet
(3) Hazudni tanulunk III.: A narratív diktátor

LAERTHEL MŰHELYE BEMUTATJA

HAZUDNI TANULUNK I.
A narratív távolság

Narratív távolságokat minden író használ (többet is!) függetlenül attól, hogy tisztában van-e a létezésükkel, vagy el tudja-e magyarázni, mi a dolog lényege. Sokan a kiadásig is eljutnak anélkül, hogy tudatosan figyelnének rájuk; pedig a megfelelő táv megválasztása, és az azzal való variálás az úgynevezett saját írói hang egyik alapvető vonása.

De mi is az a narratív távolság?

Mindenki kedvenc online lexikona szerint „az olvasó és a karakterek, illetve az elbeszélés fókuszában lévő karakter(ek) és a narratívában szereplő események között mérhető/érzékelhető távolság.”

A narratív távolság tehát olyan, mint egy skála, ami gyakorlatilag azt határozza meg, hogy mennyire objektív egy írás szövege, illetve annak elbeszélője (és ezáltal: mennyire láthatja objektíven az olvasó a cselekményben történteket).

John Gardner The Art of Fiction c. könyvében úgy mutatja be a narratív távolság különböző mértékeit, mint egy ötpontos skálát, vagy – ha így érthetőbb – öt különböző kameraállást. Gardner példáit kölcsönvéve lássuk, melyek ezek:

(1) Nagytotál

A skála egyik végpontján azok a történetek állnak, amelyekben a narrátor – és ezáltal az olvasó – mindentudó pozícióból nézi az eseményeket: olyan dolgokkal is tisztában van, amelyekkel a karakterek nem, és elmondhatja a saját, a történet keretein kívül álló véleményét az eseményekről. Ez a fajta nézőpont a lehető legnagyobb narratív távolsággal dolgozik, nem „zavarnak bele” az elbeszélő, vagy akár a főszereplő gondolatai, véleményei, érzései.

Jó példa erre az alábbi történetkezdés:

„1853 tele volt. Egy termetes ember lépett ki a házból.”

à Nem tudjuk, ki ez az ember, és mire gondol; egyelőre nem is érdekes. Csak száraz, objektív tényeket kapunk.

(2) Totál + karakter a középpontban

Ugyanezt a történetet azonban elkezdhetjük úgy is, hogy:

„Henry J. Warburton sosem volt igazán oda a hóviharokért.”

Lett egy mindentudó narrátorunk és egy fókuszban lévő szereplőnk, akiről megtudtunk egy személyes jellegű információt: nem szereti a hóviharokat. Ezzel máris elhagytuk az objektív tényközlés talaját, és tettünk egy lépést a személyesség felé.

(3) Fókusz: portré

Ugyanez a történet kezdődhetne úgy is, hogy:

„Henry gyűlölte a hóvihart.”

Ugyanazt mondtuk vele, mint az előbb, mégis személyesebbnek tűnik. Miért? Egyrészt mert a keresztnevén, Henrynek szólítjuk a karakterünket, másrészt pedig a „sosem volt igazán oda érte” helyett azt mondjuk, „gyűlölte” a hóvihart. Ebben a kifejezésben már Henry érzelmei tükrödőznek.

(4) Fókusz: közeli

Ha még egy lépéssel közelebb megyünk, a történetünk kezdőmondata így fog kinézni:

„Az istenit, de utálta ezeket az átkozott hóviharokat.”

Ez az úgynevezett „közeli E/3”, ahol meg-megszólal a karakterünk hangja, és kezdjük az ő szemén keresztül látni az eseményeket. Ha megjelenik az exe, kiömlik a kávéja, ráordít a főnöke, mi is együtt szenvedünk majd vele.

(5) Fókusz: nézőpont

...és ezzel elérkeztünk a skála másik végére: itt azok a szöveg(részlet)ek állnak, amelyekben a narrátor – és ezáltal az olvasó – minden érzékelése egy karakter tapasztalataiba, gondolataiba, benyomásaiba koncentrálódik, csak ezen a szubjektív „szűrőn” keresztül jut el az olvasóhoz. Az pedig, hogy ezalatt a külvilágban mi történik, titok marad. Például így:

„Hó a gallérod alatt, a cipődben: megdermeszti, nyomorult lelked, betömi a réseit...”

à Ez az, ahogy Henry érzékeli az eseményeket. Hogy ezalatt a mű objektív valóságában mi történik? Na, azt baromira nem tudjuk. Lehet, hogy Henry épp Helsinki főterén sétál, de az is lehet, hogy a vécén ül. Nem lényeges.

Ez a fajta próza a létező legkisebb narratív távolsággal dolgozik: az olvasó élményei gyakorlatilag azonosak a nézőpontkarakteréivel.

(Ugyanezt a skálát E/1-ben íródott szövegekkel is felállíthatjuk, de általánosságban igaz, hogy az E/1 azonnal közelebb hoz az adott karakterhez).

Ez eddig nagyon szép és logikus, de az a helyzet, hogy szerintem kevés.

És hogy miért?

> Egyrészt azért, mert a narratív távolság csupán egyetlen jellemzője annak a jelenségnek, amit magyarázni szeretne (tehát annak, hogy mennyire mutat egy szöveg objektív vagy szubjektív képet a középpontjában lévő karakterről, vagy mennyire elfogulatlan egy narrátor). Gardner meg is fogalmaz valami ehhez hasonlót a The Art of Fiction egyik fejezetében: ő leginkább a pszichikai távolság fogalmat használja a narratív távolság helyett, de néha érzelmi távolságként is utal rá, mint szempontváltó jelenségre.

>  Másrészt érdemes megnézni, mi történik, ha minimális szerkesztést követően összeillesztjük a korábbi példamondatainkat:

1853 tele volt. Egy termetes ember lépett ki a házból [a kavargó hóesésbe].

Henry J. Warburton sosem volt igazán oda a hóviharokért. [Ami azt illeti] Henry gyűlölte azokat az átkozott hóviharokat. Az istenit, de utálta őket!

„Hó,” gondolta. „[Mindenütt ott van,] a gallérod alatt, a cipődben: megdermeszti, nyomorult lelked, betömi a réseit...”

...tádá! Lett egy szövegünk.

A narratív távolság egy bekezdésen, sőt, néha még egy mondaton belül is változhat: önmagában nem látás- vagy elbeszélésmód, hanem eszköz. Olyan, mint egy sor írásban jelölt kameraállás, és még neve is van: Emma Darwin például ’Moving Point of View’-nak, Laerthel pedig ’dinamikus narrációnak’ nevezi.

 >  Harmadrészt pedig vessünk csak egy pillantást a Büszkeség és balítélet ikonikus első soraira:

„Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség. Ez az igazság oly mélyen bevésődött a vidéki családok lelkébe, hogy ha ilyen ember csöppen a szomszédságukba, rögtön egyik vagy másik leányuk jog szerinti tulajdonának tekintik, még ha nem ismerik is érzéseit vagy nézeteit.”

...mi a helyzet ezzel a szövegrészlettel?

Narratív távolság? Sose volt még ilyen nagy.

Mindentudó a narrátorunk? Mint a huzat. Valószínűleg még a szombati lottószámokat is tudja.

UGYANAKKOR:

Objektív az a valóság, amit itt látunk? Halványlila segédfogalmunk sem lehet, mert a narrátor nyíltan beleviszi a saját ítéleteit/ véleményét/ finom humorát/ szarkasztikus felhangját a csodaszép 19. századi prózájába, az istenfáját neki.:D

Mi következik mindebből?

Ami valójában megteremti (vagy variálja) a kellő narratív távolságot, az az én véleményem szerint nem egyetlen leírható dolog, nem „a távolság”, hanem több (egészen pontosan 6) tényező összessége.

Hogy melyek ezek, az a sorozat következő részéből kiderül=)

> Ha arra vagy kíváncsi egy kicsit bővebben, hogy a „nagykönyv” szerint mi az a narratív távolság, ajánlom a cikk végén feltüntetett forrásokat (angoltudás szükséges)...

> ...ha pedig érdekel egy összetettebb, szakirodalommal kevésbé alátámasztható vélemény, akkor ne add fel, és olvass tovább!=) A következő két részben megpróbálom egy kicsit máshogy elmagyarázni ezt az egészet, mint azok a cikkek, amiket egy gyors Google-keresés kihozna.

Hamarosan folytatjuk!

Felhasznált irodalom

Gardner, John. The Art of Fiction (1984). New York: Vintage Books, 1991.

https://emmadarwin.typepad.com/thisitchofwriting/psychic-distance-what-it-is-and-how-to-use-it.html

http://theeditorsblog.net/2011/11/16/deep-pov-whats-so-deep-about-it/

https://theeditorsblog.net/2016/07/19/deep-pov-and-narrative-distance-part-1/