A fanfiction védelmében

Élesen emlékszem a legelső alkalomra, amikor szóba került a dolog. Gimnáziumi gólyatábor volt, talán reggel 6, és a Jim Beam-es üvegből már vonalzóval mérhető mennyiség fogyott.

„Na’on fasza,” mondta A., 14 évének minden viharával és élettapasztalatával a hangjában, „télleg na’on fasza, de mért nem írsz már valami SAJÁTOT, vágod?”

Én pedig elgondolkodtam ezen. Az igazat megvallva nem éreztem kevésbé a sajátomnak a pizzafoltos papírra firkantott rövid fanficet, mint a másik 3 „oridzsinál” fantasy regényt, amit szintén azon a nyáron kezdtem el írni, csak ráuntam – pedig jogi szempontból egyáltalán nem volt az „enyém”. Mégis, akkor úgy éreztem, mélyebben és szervesebben kapcsolódom ahhoz a kis szöveghez, mint a másik háromhoz, és nem csak azért, mert utóbbiak addigra már kiestek a kegyeimből.

Persze túl fiatal – és másnapos – voltam ahhoz, hogy elgondolkodjam, miért van ez így, és vajon jó dolog-e hogy így van; inkább az egyszerűbb megoldást választottam, tehát csendben megsértődtem, és A-val ezentúl sosem történt köztünk több udvarias társalgásnál. Az évek során aztán többször is megesett, hogy kinevettek, lenéztek, beszóltak azért, mert fanfictiont írtam, vagy megint azzal jöttek, hogy „de mi értelme van, ha sosem fogod kiadni”, szóval megtanultam hazudni róla, elhallgatni, elrejteni. Mára úgy gondolom, az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyesmire pazaroljuk, így ha valaki rákérdez, őszintén válaszolok: igen, fanfictiont írok. Nem, nem csak azt, de azt is. Világéletemben kiálltam a fanfiction írók mellett, és azt hiszem, mindig ki is fogok, annak ellenére, hogy a műfajt nagy általánosságban – ebben azt hiszem, megegyezhetünk – nem a magasművészet iránti elkötelezettség, az egyéni látásmód, vagy akár a jóízlés jellemzi.

...na de akkor miről is lesz most szó?

Ebben a véleménycikkben megpróbálok felvetni néhány olyan szempontot, ami miatt értékesnek tartom ezt a műfajt. Ismét hangsúlyozom, hogy ez egy VÉLEMÉNYcikk, tehát szubjektív. Ha bármit – vagy akár mindent – máshogy gondoltok, mint én, az nem azt jelenti, hogy nincs igazatok (vagy nekem), hanem azt, hogy más elvek és elképzelések mentén alkottok, mint én.

Az alapvetés

Mint minden komolyan vehető nyílt vitában, itt is lefektetünk egy tételt – egy alapvető állítást, amit a gondolatmenet végére alátámasztunk vagy megcáfolunk. Ez a tétel jelen esetben az lesz, hogy a fanfiction, mint műfaj, tisztán művészeti szemszögből nézve, egyenértékű a többi irodalmi műfajjal.* „Tisztán művészeti szemszög” alatt azt értem, hogy a szerzői jogi kérdéseket, licenszelhetőséget, eladhatóságot és minden hasonlót kihagyunk a képből.

Hogy ki lehet-e ezt hagyni, az egy érdekes kérdés: szerintem igen, mégpedig azért, mert az irodalomnak több évszázadnyi olyan korszakát ismerjük, amikor nemhogy nyomtatott könyvek nem léteztek, de még a szerzői jog, mint fogalom sem volt ismeretes, ez mégsem tartott vissza senkit az alkotástól... és erre majd még vissza is térek.

*a fanfiction a szó szoros értelmében nem „műfaj”, mert nem alkalmazhatóak rá sem terjedelmi, sem műnemi megkötések; de mivel műnemnek sem nevezhető, zsánernek pedig még kevésbé, ebben az írásban formai megkötések nélküli műfajként utalok rá.

Az alapvetés alapvetése: a művészet = teremtés

A Wikipédia szerint a művészet „minden alkotó célú emberi igyekezetre vonatkoztatható, (...) általános fogalomként használható az összes teremtő szándékra, amit emberi törekvés mozgat. A művészet általánosan elfogadott meghatározás szerint „a valóság visszatükrözése” a művész látásmódján átszűrve.”

Ez a definíció eléggé tág értelmű, és nyilvánvalóan teret enged a fanfictionnek (de annak is, ha valaki lefotózza a sütit, amit sütött, vagy esténként terítőt hímez). Mára széles körben elfogadott tény, hogy a fanfiction bizony irodalmi műfaj, még akkor is, ha sokan lenézik – igaz, lenézni inkább zsánereket szokás, de ennek ellenére sem hiszem, hogy a fanfictionről pár rebellis egyetemi szakdolgozaton kívül tudományos körökben bárhol szó esne.

A  problémák ott kezdődnek, hogy – szintén a Wikipédia szerint – a műalkotásnak többféle funkciója lehet: dekoratív (tehát esztétikai értékre törekvő), szublimációs (tehát elnyomott vágyakat kifejező)*, expresszív (tehát önkifejező), szakrális (tehát vallási, vagy a természetfelettit kutató), agitatív (tehát politikai, propagandajellegű), deskriptív (tehát a valóság megjelenítésére törekvő), didaktikus (tehát tanító jellegű), illetve provokatív (tehát a normákkal látványosan, gyakran hatásvadász módon szembemenő).

* a szublimációt, mint irodalomelméleti fogalmat nehéz pontosan körülírni: még a régebbi tanulmányaimból rémlik, hogy a pszichológiában Freud a vágyak elnyomását/ tudatos átalakítását szokta vele kifejezni – pl. a lovag, aki nagyon szeretné megkapni a királylányt, annál buzgóbban vallásos lesz – , de ha valaki tudja, mi a fogalom pontos irodalmi jelentése, mindenképpen javítson ki, pontosítson.

A fanfiction esetében a fenti listából a legtöbben kizárólag a szublimációs és expresszív funkciók szerelemgyerekeit ismerik. Mindannyian találkoztunk már azokkal a történetekkel, ahol az író bekerül az általa választott világba, ott találkozik az általa bálványozott sztárral/híres, népszerű karakterrel, aki teljesen indokolatlan módon azonnal megbízik benne, és hosszú, kalandos utazásra viszi. A megpróbáltatások során az íróból Hős lesz, és elnyeri az Áhított Személy Szerelmét, akivel boldogan élnek, míg meg nem halnak.

...ilyen például Dante Isteni színjátéka, ami emellett:

- új szemszögből mutatta be a pokol-purgatórium-mennyország hármasát, ötvözve a középkori keresztény kultúrát az ókori római esztétikával, ezzel gyakorlatilag megteremtve az itáliai reneszánsz precedensét az irodalomban, és egyben a modern fikció alapjait.

- az egyik első olyan nagyszabású mű volt, amit az alkotója nem latinul vagy görögül, hanem a saját helyi nyelvváltozatát (toszkán olasz) használva írt, ezzel gyakorlatilag standardizálva az olasz nyelvet, és megújítva az adott dialektust – mivel helyenként nem voltak olasz szavak arra, amit Dante mondani akart, így neki kellett kitalálnia.

- megteremtette a terza rimát, mint versformát, amit később a nagy-nagy angol költők (Wyatt, Milton, Lord Byron, Shelley, de még sokkal később, az általam istenített T. S. Eliot és Robert Frost) is előszeretettel használtak.

Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy Dante Alighieri mester mindezt egy három részes self-insert Biblia fanfic keretei között vitte véghez – ami az őt kísérő Vergilius miatt még a real person fic kategóriába is beleillik. Sőt, gyerekkori szerelme, Beatrice személyében a kötelező Mary Sue-karakter is megvan.:)

Az ebből levonható következtetés értelemszerűen nem az, hogy minden fanfic író Dante; hanem az, hogy egy alapötlet, egy forma, egy műfaj önmagában se nem jó, se nem rossz, és főleg, nincs predesztinált irodalmi értéke. Dante nem azért alkotott maradandót, mert jó műfajt választott (és nem is annak ellenére, hogy rosszat): egyszerűen zseni volt, és a zsenialitása átragyogott azon, amit csinált.

A „hátsó szándék”

A műalkotások Wikipédia által felsorolt további funkciói – szerintem – két csoportra oszthatók: leíró/nyelvi funkciókra (dekoratív és deskriptív), illetve metafunkciókra (szakrális, agitatív, didaktikus és provokatív).

A leíró funkciók többé-kevésbé minden műfajra érvényesek: legyen szó akár egy versről, akár egy használati utasításról, fontos a helyes szóhasználat, a gondolatok lehető legpontosabb kifejezése. Ezt a kettőt ezért most félretenném, és rátérnék a metafunkciókra. Ez a szó eddig nem létezett, ebben a pillanatban alkottam meg ebből a jó kis görög előtagból, ami nagyjából azt jelenti, hogy „valamin túl/kívül lévő” – és azt értem alatta, hogy ha egy írásnak vallási, politikai, tanító vagy provokatív jellege van, az feltételezi azt, hogy az írója nem kizárólag az önkifejezésre törekedett, amikor megírta. Egyéb motivációja is volt az alkotás létrehozásakor, mégpedig olyan motiváció, ami túlmutat az alap esztétikai értékeken. Ez első körben teljesen egyértelmű: a Biblia szakrális funkciója az, hogy értelmezd és kövesd a benne olvasható tanításokat, Orwell (kis)regényei pedig legalább ennyire nyilvánvalóan értelmezhetőek politikai szemfelnyitásként, figyelemfelhívásként.

Amire a Wikipédia-cikk nem tér ki – és határtalan csalódottságomra az irodalomelméleti tanulmányaim sem tették az egyetemen töltött most már 4 év alatt –, az az, hogy a szépirodalmi, „magasművészeti” alkotások terén kimondatlan elvárás, hogy az oda befogadott műveknek legyen valamilyen metafunkciója: akár korrajzként, akár politikai tartalmú alkotásként, akár erkölcsi iránytűként. A provokatív funkció talán a legutolsó lehetett, amit felvettek ebbe a listába – és bevallom, gyakran vonom fel a szemöldökömet azon, hogy mondjuk Ezra Pound, Tony Harrison vagy Angela Carter kötelező olvasmány volt nekem, Tolkien pedig nem. A határ, amit szép- és szórakoztató irodalom között húztak „az okosok”, sokszor esetleges, pontatlan, sőt, néhol nem is létezik.

Úgy veszem észre, azok az original írók, akik lenézik a fanfictionnel foglalkozó társaikat, részben ugyanezt a szempontrendszert követik. „Aki fanficet ír, csak a saját vágyait ülteti át a történeteibe. Én originalt írok, tehát Van Mondanivalóm, Mindent Én Találok Ki.”

Ez a megközelítés több szempontból is hibás: lássuk, miért!

„Aki fanficet ír, az csak a saját vágyait ülteti át a történetbe”

Ha az előbbi érvelésemet elfogadjuk, akkor kijelenthetjük, hogy szépirodalmi (vagy annak minősíthető) alkotás az, aminek van valamilyen metafunkciója. Attól, hogy egy fanfictionben találunk metafunkciót, természetesen még nem lesz egyből szépirodalmi alkotás – ezt állítani elég csúnya szillogizmus lenne –, de annyit bizonyít, hogy NINCS KIZÁRVA, hogy egy fanfiction szépirodalminak minősíthető, vagy azzal egyenértékű alkotás legyen. Hát lássuk:

~ Szakrális fanfic: Ha az Isteni színjátékot, vagy Az ember tragédiáját (ami gyakorlatilag a fanfiction fanfictionje) nem számítjuk, akkor is lehet például bibliai ihletésű ficeket találni, és közel sem mindegyik nevetséges. Nagyon érdekes, értékes kérdésfelvetések és problémák vannak bennük. Az emberiség mindig is előszeretettel vizsgálta és értelmezte újra a vallásos szövegeket, csak most éppen olyan korban élünk, amikor ez háttérbe szorult (megjegyzem: meg is látszik...). Tágabb értelemben viszont én idevenném Ruth Baulding írásait is: ő a Star Wars fandomban alkotott nagyjából a 2010-es évek közepéig, és bizony nagyon sok történetében előkerülnek mély és rétegelt (vallás)filozófiai kérdések, mégpedig élettelibben és hihetőbben, mint sok helyen.

~ Agitatív – tehát politikai – fanfic: Több ilyen van, mint hinnétek. Politikai szatírák, erkölcsi kérdéseket feszegető ficek, sőt, az LGBT(...) közösség identitáskeresését és problémáit felvonultató ficek is – és nem, nem csak olyanok, amikben simán mindenki meleg. Engem egyáltalán nem foglalkoztat ez a téma, de az így is feltűnt, hogy a fanficírók itt-ott bizony lényegesen érzékenyebben és ízlésesebben viszonyulnak a kérdéshez, mint a média, vagy akár a hivatalosan kiadott könyvek/filmek – különösen igaz ez például a Good Omens-fandomra. [Ezzel együtt muszáj megjegyeznem, hogy RENGETEG az indokolatlan pornó is – de nem több, mint az átlag könyvesbolt erotika-szekciójában]. Simán el tudom képzelni, hogy valaki küzd a szexualitásával vagy az ilyen-olyan bizonytalanságával, és ezek a sztorik segítenek neki.

~ Didaktikus fanfic: Na ez az, amit nehéz jól csinálni; mert ha erkölcsi tanításról van szó, az bizony nagyon-nagyon könnyen átmehet spoonfeedingbe, ahogy például a Hogwarts School of Prayers and Miracles című örökbecsű, ultrakeresztény Harry Potter-átirat is tette, „proudhousewife” tollából (mind a mai napig nem tudjuk, vicc-e vagy sem). Ha viszont olyan zseniális vagy, mint Eliezer Yudkowsky, akkor akár a kognitív filozófia és a komplex pszichológia világába is átültetheted a HP-t, ahogy a Harry Potter and the Methods of Rationality című történet is tette.

Ennél kevésbé bonyolult módon én magam is megpróbálkoztam egyszer egy „didaktikus fanfic” megírásával: egy Szilmarilok-témájú, 7 részes versgyűjteményt hoztam össze, hogy valahogy a fejembe verjem a vers-struktúrákat egy irodalomelmélet vizsga előtt (és mert Tumblr-ön éppen volt egy kapcsolódó közösségi event). A versek után, a jegyzetek között az éppen használt versforma részletes leírása is mindig megtalálható.

~ Provokatív fanfic: Na, hát ilyen aztán rengeteg van. Paródiák, merész AU-k és crossoverek: a céljuk nem mindig csak az, hogy olyan karaktereket hozzanak össze, akik a kánonban sohasem találkoznának, olyan helyzetekben, amelyekbe sohasem kerülhetnének.

Tehát: abból, hogy egy írás fanfiction, nem vonható le egyenes következtetésként, hogy csakis az alkotó személyes vágyainak kifejezésére, áttételes megélésére szolgál. Ez nem a fanfiction, mint műfaj sajátja: inkább trend, gyakoriságbeli jelenség – akár a kezdő írók hibájának is mondhatnám.

...de tényleg csak a fanfic körében gyakori ez?

„Én originalt írok, tehát Van Mondanivalóm.”

Amikor pár hónappal ezelőtt feltöltöttem a Hogyan nyírd ki a Mary Sue-dat 10 lövéssel című kétrészes cikkemet, a bevezetőben megemlítettem, hogy ez az írás kizárólag a saját karakter központú fanficekre vonatkozik, a kommentekben mégis többen jóval tágabban értelmeztétek, gyakran nem is kifejezetten fanficekre vonatkoztattátok, amit írtam. Ez nem azért van, mert hülyék vagytok és nem figyeltek, hanem mert a problémák, amiket felsoroltam, nem csak ilyen írásokban vetődnek fel: original történetek esetében is teljesen legitimek.

Az original sztorik íróival kapcsolatban általában alapfeltételezés, hogy az alkotásaiknak mélyebb üzenete van, és többet is dolgoznak az írásaikkal, mint a fanfic írók: na, ez közel sincs mindig így. Annak ellenére mondom ezt, hogy az én fejemben is létezik hasonló általánosítás: egy olyan feltevés, hogy az original történet írójának kezdeti motivációja a világra és az őt ért élményekre való reflektálás, illetve az azok megértésére, feldolgozására való törekvés. Ez a törekvés lesz az, ami az alkotási folyamatot motiválja, illetve magát az alkotást összetartja. Fanfic írók esetében viszont az az alap kiindulási pont, hogy egy már létező történethez/ karakterekhez/ szituációhoz kapcsolódó vágyak, vagy egyszerűen csak a valahová tartozás vágya mozgatja az alkotói folyamatot.

Azt is ezzel a gondolattal magyarázom, hogy miért nem „fut be” továbbra sem a Sequestrum-sorozat úgy, ahogy szeretném: nem a megszokott fanfic-módszerekkel és mentalitással készül, hanem minimum egy regénysorozatba fektetendő munka van mögötte, többszörösen összetett – és tudatos – metafunkciókkal. Aki pedig Harry Potter (hangsúly a fandomon!) ficet olvas, az nem ezt várja: általában inkább csak szórakozni szeretne, vagy azt, hogy Draco összejöjjön Hermionéval. Ez most nagyon úgy hangzik, mintha értékítélet lenne, de NEM annak szánom, egyszerűen az eltérő alkotói motivációkra/ módszerekre próbálok rámutatni – meg arra, hogy ha íróként érvényesülni akar az ember, és nem eszement zseni, akkor fontos, hogy az adott műfajt/zsánert, amiben alkot, annak keretei és szabályai szerint használja.

(ŐSZINTE önkritika következik: ebben én aligha vagyok követendő példa, mert bár innovatívan próbálok alkotni, a jelek szerint nem vagyok elég tehetséges hozzá).

Az original sztori = mélyebb üzenet alapfelvetés tehát NEM igaz, mint ahogy azt – sajnos – számos bestseller is bizonyítja. Amik a régebbi korokban toposzok voltak, mára klisévé alakultak: teljes cselekmények íródnak egy kaptafára, nyugtalanító szerelmi kapcsolatok százain csüngnek imádattal tapasztalatlan tinilányok, és személyiség nélküli főhősnők özönlik el a filmvásznakat. Nem: attól, hogy megírtad ugyanazt a történetet százharmincezredszerre, csak más nevet adtál a házvezetőnőnek, még nem lettél Tolsztoj. Ha ezzel most sokkoltalak, és a lelkedbe tapostam, akkor azt hiszem, itt volt az ideje, hogy valaki megtegye.

„Én originalt írok, tehát Mindent Én Találok Ki.”

Rövid cáfolat: HAHAHAHAHAHAHAHA

És akkor mindez kifejtve:

A fanfictionnel kapcsolatban gyakran mondják, hogy az alkotás egyik legönzetlenebb formája, mert nem csak hogy nonprofit, de még a szellemi tulajdon egy részét vagy egészét is egy másik alkotóra ruházza: arra, aki a történet alapjául szolgáló művet megalkotta. A fanfic népszerűségének oka egyrészről teljesen nyilvánvaló: olyan szereplőkkel, helyszínekkel, világokkal dolgozik, amelyeket az olvasó már ismer és kedvel, az írója pedig nyílt lelkesedéssel dolgozik rajta. Gyakran az olvasói kívánságait is figyelembe veszi, sőt, velük együtt gondolkodik a cselekményszálak lehetséges kifutásain. Több olyan fanfiction író is van, aki ugyanazt a történetet több verzióban is elmeséli, és/vagy kapcsolatokat is kialakít ezek között. Aprólékosan kidolgozott OC-k vissza-visszatérnek, egymásra utaló helyzetek és viszonyok alakulnak ki, ugyanaz a történet több történelmi korban vagy párhuzamos univerzumban is megjelenik.

...a szó, amit a fanfic hívei keresnek, szerintem nem az önzetlenség, hanem a mítosz. A fanfiction pedig – mitológia: természetéből eredően sokkal klasszikusabb, ősibb történetmesélési módszert követő alkotás, mint a modern szépirodalom bármely alkotása, hiszen már létező történeteket mesél tovább, és formál a saját képére. A benne felbukkanó, már ismert karakterek eposzi hősökként működnek: időtlen-testetlen fiktív alakokként, akiket az éppen aktuális mesélő azzal tölt meg, amivel éppen akar. Sőt, ha ahhoz van kedve, elmesélheti ugyanazt a történetet százszor, és egy kicsit mindig máshogy. A közönségét pedig összeköti a történetrendszer közös és mély ismerete, ahogy „a régieket” a folklóré és a mitológiáé: mindannyian tudják, melyik karakter kicsoda, és mégis, mindenki egy kicsit másképpen képzel minden karaktert. Az író szerepe pedig ebben az esetben inkább a mesélőé, a „bárdé”, mint az Alkotóé: kevésbé fontos, hogy ki ő, és miért éppen azt meséli, amit mesél.

Az individuum (az egyén) szerepe, ami a reneszánsztól kezdve egyre inkább előtérbe kerül(t) a művészetben, az én szememben messze túlértékelt. Végtelenül elegem van abból, hogy mindenki istennek képzeli magát: évszázadok, évezredek óta ugyanabban a világban élünk, ugyanazokkal az egzisztenciális problémákkal küzdünk, és ugyanazokat a megválaszolhatatlan kérdéseket tesszük fel magunknak. Ez így szép, ettől vagyunk emberek. És ha már úgy alakult, hogy alkotok, sokkal jobban érzem magamat a tűznél ülve a képzeletbeli lantommal, mint egy szószéken. Ha van olyan dolog az írás terén, amihez tényleg értek, az ez: tudok perspektívát váltani, más szemszögből elmesélni egy-egy, már létező történetet, anélkül, hogy úgy érezném, én sz.rtam a spanyolviaszt.

Ettől annyira zseniális Tolkien világa: nagyrészt mitológia, megvannak benne azok a hatalmas tér- és időbeli távlatok, ami ezeknek a történetrendszereknek a sajátja. És emiatt érzem azt, hogy jelenleg ott tudok igazán kiteljesedni íróként – ha pedig valaha könyvkiadásra adom a fejem, biztos, hogy a készülő írásnak szintén lesz valamilyen mítoszi távlata. Mert tök mindegy, hogy hány I-Phone jött ki azóta, attól még engem is ugyanazok a megválaszolhatatlan egzisztenciális rejtélyek foglalkoztatnak, mint akármelyik történelmi kor embereit – és hiszem, hogy a történet veleje, a létrejövő műalkotás több az egyén „termékénél” vagy „tulajdonánál”, magasabb dimenzióban létező dolog. Nem az egyén tulajdona, hanem a közösségé (ezt most senki ne értelmezze úgy, hogy azt mondtam, a plágium oké: filozófiai szintről, továbbgondolásról, átértelmezésről beszélek).

Összefoglalva

A tételmondatunk az volt, hogy a fanfiction, tisztán művészeti szemszögből nézve, egyenértékű a többi irodalmi műfajjal. Megállapítottuk, hogy a művészet alapdefiníciója alkalmazható rá, illetve a műalkotás alapfunkciói közül is mindegyik kiszolgálható a fanfiction segítségével. Ennyi tehát biztos; a többi pedig – szubjektív.

Bónusz:

(...yes, they are).

UNCANNY VALLEY - avagy az idegesítés művészete

 Furcsa dolog az olvasás. Van, hogy az ember csak ül, bámul egy nyomtatott lapot (vagy egy ebook olvasót), és a torkában dobog a szíve. Kirázza a hideg. Legszívesebben újra és újra hátrapillantana a válla fölött, annyira élő és hátborzongató, amit maga előtt lát, bár nem tudná megmondani, mitől olyan félelmetes... Előfordul azonban az is, hogy olvasás közben egyszer csak – KLIKK – mintha valami kattant volna egyet, elmúlik a varázs. Valami nem stimmel a szövegben.

Mindkét esetben felmerül a kérdés, vajon mi a jelenség oka. Stephen King csavaros agya? Poe zsenialitása? Egy logikai bukfenc? Egy stilisztikailag oda nem illő kifejezés? Az én teóriám az, hogy a vágyott (vagy éppen rettegett) borzongás-érzetünk hátterében alapvetően ugyanaz a jelenség áll, mint a gyűlölt klikk-érzés mögött, amikor hirtelen valami nem stimmel a történettel, amit olvasunk. Nevezetesen: az első esetben az író tudatosan ugrik fejest az UNCANNY VALLEY nevet viselő szakadékba, a másodikban pedig véletlenül sodródik bele valami nagyon hasonlóba.

A szokásos disclaimer: A továbbiakban már létező irodalomelméleti kifejezéseket/ értelmezéseket fogok tovább vinni és párhuzamba állítani egymással, a saját véleményem és tapasztalataim alapján. Nem áll módomban felelősséget vállalni azért, ha miattam kapsz egyest a dolgozatodra/ beadandódra/ vizsgádra!:)

Ebben a gondolatsorban tehát alapvetően két dologra szeretnék kitérni:

- olyan esetekre, amikor a zavarkeltés tudatos az író részéről, és nyíltan az olvasó idegeinek tönkretételére szolgál;

- illetve olyan esetekre, amikor a zavarkeltés nem szándékos, ergo valamiféle „hiba" csúszott a szövegbe.

AMIKOR MŰKÖDIK A VARÁZSLAT...

Az uncanny valley elméletével akkor találkoztam először, amikor Poe-t, Shelley-t és Robert Browningot olvastuk az egyetemen. A kifejezés eredetileg Masahiro Mori japán robottervező nevéhez fűződik, központi gondolata pedig az, hogy az emberi elme számára idegenebb és nyugtalanítóbb majdnem emberi lényekkel/entitásokkal – például élethű, de mégsem tökéletes robotokkal – találkozni, mint az embertől teljesen idegen lényekkel. A kifejezést magyarul borzongások völgyének fordítják, szerintem igen helytelenül – mert ez a kifejezés nem tükrözi az elmélet egyik legfontosabb elemét: azt, hogy az emberhez fokozatosan egyre inkább hasonlító dolgok iránt érzett empátiánk/rokonszenvünk folyamatos növekedésében egy bizonyos ponton drasztikus, elsőre megmagyarázhatatlan zuhanás következik be, amit még ennél is hirtelenebb emelkedés követ.

Az alábbi ábra segít megértenünk, miről van szó pontosan:

(MacDorman – Ishiguro, 2005)

Az ábra szerint tehát kevésbé idegen számunkra egy humanoid robot vagy egy plüss, mint egy holttest jelenléte. Bár a fentebb ábrázolt szakadék legalján a zombi helyezkedik el – tehát egy oszlásnak indult holttest, ami képes a helyváltoztatásra, és ha teheti, rá is támad az emberre –, szerintem mégis az „egyszerű" holttest a legjobb példa arra, hogy mit érzünk „uncanny"-nek, majdnem-de-mégsem-emberinek. Egy halott látványa, szaga, tapintása – különösen a rigor mortis szakaszban, amikor a testnek minden tagja szinte törhetően merev, és az izmok megkeményedésétől akár úgy is tűnhet, mintha felülne –, hátborzongató élmény. Ismerős, emberi: a test még nagyjából úgy néz ki, mintha aludna (nem indult oszlásnak, stb), de közben mégsem: hideg, súlyos, kőkemény, és taszítóan idegen. Ha valaki nincs hozzászokva a holttestek látványához, közelségéhez, akkor nagyon nehezére esik megérinteni egyet: irtózik tőle, fél megtenni, holott egyértelmű, hogy a halott nem árthat neki.

Na de hogy jön ide az irodalom, vagy akár a filmművészet?

A legjobb gótikus regények és horrorsztorik azért olyan borzongatóak, mert pontosan ezzel a perspektívával játszanak: összemossák az emberit az emberen túlival – vagy éppen az ember alattival –, és összezavarják az olvasót, lehetetlenné teszik a pontos különbségtételt ember és szörnyeteg között. Erről szól a Drakula, Az otrantói várkastély, a Frankenstein, na meg nagyjából bármi, amihez Edgar Allen Poe-nak vagy Stephen Kingnek köze volt. Tovább megyek: erről szól az Interjú a vámpírral, a Van Helsing, az Alkonyattól pirkadatig, az Én, a robot; sőt, a Twilight lába nyomát taposó leggázabb YA szupernaturálrománc is, hiába rakódott rá kényelmetlenül sok sallang az eltelt évszázadok alatt.

Hogy miért olyan félelmetes – vagy nyugtalanító – az emberi elme számára az „emberi-de-mégsem" jellegű lények jelenléte és a velük való kapcsolatteremtés, arra sok magyarázat létezik. Egyrészt felteszi a kérdést, hogy mitől ember az ember, mivel vagyunk mi többek vagy kevesebbek, mint ezek a lények; másrészt pedig a legtöbb esetben fenyegetőnek érezzük a jelenlétüket. Azok az írók, akik tudatosan zsonglőrködnek ezzel az ösztönös félelemérzettel, gyakran rá is játszanak: például misztikus történetekkel, legendákkal, ellentmondásokkal és nüanszokkal veszik körbe azt a szereplőt, akit így akarnak félelmetessé tenni. Olyan dolgokat mondatnak vele, olyan eszközöket adnak a kezébe, amelyeket az olvasó kezdetben nem ért, sőt, talán később sem ért meg.

// Ha valaki olvassa a Bob Roshta csodálatos visszatérését, ajánlom a figyelmébe azokat a jeleneteket, ahol Sanguini vagy Pyrites kerül szóba, vagy tűnik fel. Egyelőre nem vagyok túlságosan ügyes/ gyakorlott ebben az uncanny valley-dologban, de azért igyekszem – ősszel pedig remélhetőleg „megjelenik" majd egy (angol) fanficem, ami azon túl, hogy collab az egyik kedvenc rajzolómmal, gyakorlatilag egy mini „gothic novel", és teljes egészében a torzításra, az „ismerős-de-mégsem" ellentmondására épít. //

Az uncanny valley tudatos használata tehát irodalmi nyelvre nagyjából „misztikumteremtésként", „a természetfelettivel való játékként" fordítható le.

...ÉS AMIKOR MEGTÖRIK A VARÁZSLAT: THE IMPLAUSIBLE VALLEY

Leszögezhetjük tehát, hogy az uncanny valley-be eső dolgok zsenialitása éppen abban rejlik, hogy emberiek, de mégsem: azt a benyomást keltik, hogy akár a mi világunkban, a saját, csendes kis életünkben is felbukkanhatnának, egyik pillanatról a másikra felforgatva azt. Részben ettől olyan ijesztőek.

Valami hasonló történik a cikk elején megfogalmazott „klikk-élmény" esetében is, csak nem a cselekmény vagy a karakterek, hanem konkrétabban, a szöveg szintjén, és nem pozitív, hanem negatív értelemben: hirtelen találkozunk a szövegben valami olyasmivel, ami „emberi, de mégsem" – pontosabban valóságos, de mégsem.

Egy történetben a misztikus, megmagyarázhatatlan elemek esetében működik a (megint csak lefordíthatatlan) suspension of disbelief élménye, a „történet fogható valósága/ belső szabályrendszere". Ez azt jelenti, hogy olvasás közben elfogadjuk, hogy a történetnek vannak bizonyos szabályai: például egyes szereplők halhatatlanok, mások pedig képesek repülni. A történeten belül ez rendben is van, beleillik a normálisról/lehetségesről alkotott, olvasás közben kitágított képünkbe.

Más esetekben viszont az a benyomásunk, hogy a szöveg ellentmond valami íratlan szabálynak, és bár közel van a valósághoz, valamiért mégsem „stimmel" – és ez szerintem bizony írói hiba, mégpedig nem is kicsi.

Ennek a jelenségnek a megmagyarázására vezetném most be az implausible valley fogalmát, ami alatt – az uncanny valley elméletére alapozva – azt értem, amikor egy szöveg törekszik a cselekmény által meghatározott valóság, élethelyzet bemutatására, de valami miatt kudarcot vall ebben, az eredmény nem lesz hihető.

Az alábbiakban összeszedtem néhány olyan dolgot, amik megzavarhatják az olvasásélményt, ezzel „megtörve a varázst" à és ezen a ponton elhagyjuk az írástechnika mezsgyéjét, átlépve a személyes véleményeim területére.

IMPLAUSIBLE VALLEY A TÖRTÉNET SZINTJÉN

> Túl egyszerű/gyorsan alakuló kapcsolatok

Gyakori példák: két címszereplő az első fejezetben összejön, és örök hűséget fogadnak egymásnak (vagy kiderül, hogy soulmate-ek); a főszereplő rosszban van a szüleivel, „mert csak"; a gonosz karaktert azért kell utálni, „mer' kell, és kész".

> Hiteltelen karakterek

Gyakori példák: Mary Sue; indokolatlanul Kiválasztottá avanzsáló „random, átlagos gyerek"; vagy éppen a „mindenki lábtörlője"-típus, akinek Egyszercsak Elege Lesz.

> Hiteltelen/túl sarkos, statikus motivációk

Gyakori példák: Végsőkig Felzaklatott, Hot Mess Főszereplő, akinek az az egyetlen motivációja, hogy megtalálja a szülei gyilkosát (akikre már nem is emlékszik); Önzetlen, és Önös Érdekek Nélküli Gyönyörű Női Karakter; Minden Lányt Megdönteni Akaró Sármos, Depresszióját Bunkósággal Palástoló Szépfiú.

(Disclaimer: önmagában egyik típus sem ördögtől való, de életbevágóan fontos, hogy ne a TELJES személyiségük álljon ennyiből).

> Csigalassú kezdés

Gyakori példa: Kényszerű, tömbösített történelem- és földrajzkurzuson veszek részt, hogy képben legyek az illető világ nüanszaival, időnként sóhajtozva javítgatom a következetlenségeket az éppen aktuális fiktív nyelvben, amit szintén el kellene sajátítanom az Epikusnak Ígérkező Történet maradéktalan élvezetéhez. Már a 120. oldalon járok, és MÉG MINDIG NEM TÖRTÉNT SEMMI.

> Túlságosan elnyújtott lezárás

Gyakori példa: A kaland rég véget ért, de még mindig arról kell olvasnom, hogyan mossa a zoknijait a számos viszontagság után egymásra talált pár, mert az író képtelen elengedni őket.

IMPLAUSIBLE VALLEY A SZÖVEG SZINTJÉN

> Életszerűtlen megszólítások

Gyakori példák: Egymást nevükön szólító/ „testvéremnek/ huginak/ bátyónak" hívó testvérek; párbeszéd közben egymás nevét ismételgető karakterek; nem korhű/stílusban kilógó szavak

> Melléknév- és jelzőinvázió

Gyakori példák: „szaladt gyorsan"; „kiabálta felháborodottan"; és az örökbecsű „XY a vörös hajú vállára hajtotta a fejét."

Van, hogy annyira él a fejünkben egy-egy jelenet, hogy legszívesebben még a főszereplő szempilláin megcsillanó fényre is kitérnénk, de FELESLEGES! A szaladás implikálja a gyorsaságot, a kiabálás pedig a felháborodást. A melléknevekről és leírásokról egyszer talán írok majd egy külön cikket; itt álljon csak annyi, hogy:

(1) hiába töröd magad, az olvasód úgyis elképzeli magának a történtek nagy részét a részletes kommentárod nélkül is; illetve,

(2) soha, semmilyen körülmények között NE utalj úgy a szereplőkre a párbeszéd közben, hogy „a vörös hajú", „az izmos", stb. Kimondhatatlanul mesterkélten hangzik.

> Jókai-komplexus

Gyakori példák: Hosszú, több oldalas – és különösebb cél nélküli – leírások; apró, lényegtelen részletekre való kitérés a cselekmény fontos pillanataiban.

Erről megint csak hossza(bba)n tudnék írni, de röviden a lényeg: ahogy a filmekben, a könyvekben is minden jelenetnek, minden mondatnak fontos célja és szerepe van. Minden szavadnak előre kell vinnie valamivel a cselekményt, vagy a karakterek fejlődését. Ha a lámpabúra mintája, vagy a falrepedés semmilyen szempontból nem releváns, akkor nem is szabad említésre kerülnie.

(Disclaimer: természetesen – mint az irodalom összes területén – kivételek itt is vannak).

> (Komolyan gondolt) pátosz és közhelyek

Gyakori példák: „azúrkék íriszek" és társai.

Be kell vallanom, hogy a pátoszra és a giccsre túlérzékeny vagyok. Gyakran olyan szófordulatokat, képeket is ebbe a kategóriába sorolok, amikkel objektíven semmi baj sincs, egyszerűen csak nem érik el azt az emelkedett szépséget, amire mondjuk egy Pilinszky-vers, vagy Tolkien prózája képes, ezért – számomra – hamisan, „olcsón" csengenek. Az én írói világnézetemben nem nagyon létezik a szeplőtelen szépség, az utolsó árnyalatig tiszta és nemes szándék, a szavakból sütő őszinte romantika. Számomra az az „igazi", ami valahogy sérült vagy csorba; ami kiröhögi saját magát és az egész világot; ami eloszlatja az illúziót, hogy mi, emberek egy-egy pillanatnál tovább felül tudunk emelkedni önmagunkon.

Szóval, most jött el a pillanat, hogy közös program keretében kiröhöghessük:

(1) jelenlegi énemet, aki elhányja magát az alábbi két szövegrészlettől, amik egész elviselhetőek ahhoz képest, hogy 15 évesen írtam őket;

(2) illetve múltbéli énemet, aki ilyeneket talált írni a Sequestrum-sorozat negyedik, befejező részének egyik első verziójában:

"Emberek. Olyanok, mint te és én. Rettegő, hatalomvágyó, becsapott, önző, érző, hús-vér emberek álmokkal, vágyakkal, célokkal, ellenségekkel, barátokkal... nincs olyan köztük, aki ne szeretne valakit. A tagadás, a gúny, a halálfejes maszk és a halálos átkok zöld felhője mögött mindegyikükben ott bujkál a szeretet. Csökevényesen és nyomokban. Eszi őket belülről. Épp ez az, ami veszélyessé teszi őket. A remény egy-egy apró, öntudatlan kis szikrája. Torz tükörből nézik saját tetteiket, a Nagyúrnak csúfolt szörnyeteget, akitől úgy félnek, és félelmük ezáltal csak nő. Tudodkit egykor kényelmes lehetett követni. Könnyű; majdhogynem presztízskérdés. De valami megváltozott. Bűzlik itt minden..."

"Az érzelmeim egyik pillanatban kontrollálhatatlan, színes zuhatagként örvénylenek a testemben, aztán kitörnek, mint valami vulkán; ilyenkor hangos vagyok, hisztérikus, őrjöngő és pusztító... máskor pedig dermedt, hűvös, érzéketlen, egyenesen jeges... Fájdalom és félelem dühöng minden kőben, tobozban és faágban, amit éjszakánként a roxforti tóba hajítok. Egyre messzebbre és messzebbre repülnek. Erősödöm... vagy talán csak jobban kihasználom az erőmet.
Úgy érzem, ösztönlény válik belőlem. Ösztönlény, akibe balszerencséjére józan tudat is szorult (már amikor), és emberi érzelemnek csúfolt vad őrjöngései egyre mélyebbre taszítják a szakadékba, amit ő robbantott saját maga alá.
Néha egyszerűen csak fáj mindenem, és nem akarok létezni többé. Gyűlölöm [...] akit a tükörben látok. Néha pedig elnézem a dementorokat Perselus irodájából, az orromat a jégvirágos ablaküvegnek nyomva – majdnem odafagy -, és gondolkodom..."

(A [...] komoly spoiler volt, ezért vettem ki).

A szövegekkel a legnagyobb probléma természetesen az, hogy a beszélő Lucy Dawlish, és Lucy Dawlish soha a büdös életben nem mondana ilyeneket – egyébként meg (számomra) kibírhatatlan bennük a giccsfaktor. Sorrendben vissza tudnám idézni az Evanescence dalokat, amiket a szavak papírra vetésekor hallgattam, Tragikus Sorsú Művésznőnek képzelve magamat.

És hogy miért nem működik a fenti két részlet, annak dacára, hogy nem esik bennük említés azúrkék íriszekről?

> hiteltelen, hogy Lucy Dawlish valaha is így beszélne

> egyáltalán, hiteltelen, hogy egy EMBER valaha is így beszélne

> csöpög a melodrámától

> roskadozik a közhelyek alatt

> hogy a jó életbe fagyna oda az orrod BELÜLRŐL az ablaküveghez, te szerencsétlen?!

...ha tehát mindezek fényében újragondoljuk az uncanny valley-ről készült ábrát, valami ilyesmit kapunk:

A TE fejedben hogy néz ki ez a szakadék? Zavar valami, ami engem nem? Kifejezetten szeretsz valamit, amitől én falra mászok? Hozzászólni ér:)

* * *

FELHASZNÁLT (SZAK)IRODALOM

https://blog.homeforfiction.com/2018/01/11/uncanny-valley-gothic-literature/  (21.06.2021)

https://blog.homeforfiction.com/2020/01/20/sublime-literature-meaning-significance/ (20.06.2021)

MacDorman, K. F.; Ishiguro, H. (2006). "The uncanny advantage of using androids in social and cognitive science research" (PDF). Interaction Studies. 7 (3): 297–337.

Schöpp, J.C. (2006), "Vast Forms That Move Fantastically": Poe, Freud, and the Uncanny. Poe Studies/Dark Romanticism, 39-40: 46-54. https://doi.org/10.1111/j.1754-6095.2006.tb00185.x

Hogyan nyírd ki a Mary Sue-dat 10 lövéssel?

 Ez a bejegyzés több olyan témát is felvet, amiről később szívesen írnék hosszabban is: ilyen a karakterek hatóköre, a főszereplők, az erős női karakterek vagy éppen a motivációk. Egyelőre viszont csak néhány tippet szeretnék adni ahhoz, hogy ha olvasni kezdem a saját karakter-központú fanficedet, ne nyomjam meg egy bekezdés után a piros X-et.

...de mi is az a Mary Sue?

A mára irodalmi szlengnek mondható kifejezést azokra az (általában női) főszereplőkre használjuk, akik az unásig tökéletesek, soha nem hibáznak, soha semmilyen rossz döntést nem hoznak, és mindenki imádja őket. Vagy egy másik változat szerint: képességeikben tökéletesek, de végtelenül arrogánsak; ennek ellenére mindenki imádja őket (és természetesen össze is jönnek azzal a karakterrel, aki az írónak éppen tetszik). A Mary Sue egydimenziós, kiszámítható, és a megjelenése leginkább arra ösztönöz, hogy unalmamban megint kilopózzam azért a fránya whiskeysüvegért.

Mindezt nem azért mondom ki ilyen nyíltan, hogy bárkinek elvegyem a kedvét az írástól. Az első próbálkozásaink sosem tökéletesek, az enyémek sem voltak azok. Lucy Dawlish karakterének kezdeti változatai például az összes lehetséges szinten beleestek a Mary Sue kategóriába, és csupán évek munkájával (valamint több füzetnyi kézirat sutba hajításával) sikerült továbbfejlesztenem a személyiségét. Épp ezért úgy gondolom, őszintébb és igazságosabb megoldás, ha vele - ezáltal múltbéli önmagammal, mint íróval - példálózom, nem pedig másokra mutogatok, hogy "nézzétek, ő milyen szarul csinálja!" - mert valljuk be, Mary Sue-ból aztán van bőven a Wattpadon.

És valljuk be, sokáig én is szarul csináltam.

A 10-es listám első 5 pontjában alapvető dolgokról lesz szó; a következő 5 pont pedig inkább írástechnikai jellegű lesz.

Szóval, hogyan nyírd ki a Mary Sue-dat 10 lövéssel?

1: Nomen est omen

Amikor nevet adsz a főszereplőnek, gondold át a választásod! Ha külön jelentést nem is hordoz a név, legalább kutass egy kicsit: olyat válassz, ami beleillik az adott univerzumba. Középfölde szívében ugyan ne hívják már a hamvas orcájú tündekirálylányt Aurora Silverlightnak, mert sikítófrászt kapok. (Lábjegyzet: elnézést kérek az összes potenciális Aurora Silverlight kitalálóitól, hasraütésszerűen írtam le a nevét).

2: Származási kérdések

Sok fanfic író választja azt a megoldást, hogy a főszereplőjét egy ismert/népszerű karakter, pl. Harry Potter vagy valamelyik Tekergő (iker)testvérévé teszi. A dolog logikáját értem: villámgyorsan elhelyezed vele őt az adott világban, és a rokonává választott karaktert kedvelő olvasókat is bevonzod vele... Ugyanakkor az Arany Trió nem véletlenül volt TRIÓ, a Tekergők pedig négyen voltak teljesek. A Black-háznak meg már annyi eltitkolt örököse van, hogy tőlük származhatna fél Európa.

Elsősorban az a baj ezzel az ötlettel, hogy elcsépelt. Millióan megírták már, iszonyú nehéz vele bármi olyat letenni az asztalra, ami egyedi, és tényleg felcsigázza az olvasót. Csak akkor érdemes megpróbálkoznod vele, ha valami nagyon izgalmas cselekményötleted van, vagy mestere vagy a karakteralkotásnak.

(Ez kivételesen egy olyan dolog, amit mindig is jól csináltam. Lucy Dawlish családneve az első változatokban Granger lett, de nem Hermione, hanem Hector Dagworth-Granger, a Lumpsluck által említett híres bájitalfőző rokona volt. Később azért változtattam Dawlish-ra, mert megtetszett John Dawlish karaktere, és a történetszál, amit kitaláltam kettejükhöz. Az én érdemem azonban kb ennyi: Lucy származásának és családi kapcsolatainak - szerintem kb egyedülálló módon - az ad mélységet, hogy anyai ágról az egyik legjobb barátnőm, Hirfael történeteiben részletesen kidolgozott Corbitt család leszármazottja. A Corbittok pedig úgy lettek kitalálva, hogy csont nélkül beleilljenek a varázsvilágba).

3: Tudja, hol a helye!

Nincs annál bosszantóbb, mint amikor egy fanfiction főszereplője egyszerűen MINDENKIT ismer. Bejárása van Cornelius Caramel privát irodájába, hétvégente Tony Starkkal dobálja a nyilakat Amerika Kapitány arcképére, de néha azért Yoda mesterhez is beugrik egy teára. NEM! Még egy adott világ határain belül sem szerencsés, ha a karaktered már a történet kezdetén annyira fontos és befolyásos személy, hogy a fél világ körülötte ugrál. Megismerkedhet fontos emberekkel, hozhat sokakra kiható döntéseket, de ki kell érdemelnie erre a jogot. Meg kell teremtenie rá a lehetőséget - és íróként a TE dolgod, hogy megmutasd az olvasónak, hogyan jut el erre a szintre a karaktered. Ha belegondolsz, a Bölcsek köve elején maga Harry Potter sem tud semmit a varázsvilágról és befolyásos ismerősei sincsenek, pedig ő aztán az abszolút Kiválasztott és Főszereplő Ikon.

A Sequestrum-hadművelet sorozat első változataiban ez egy nagyon, NAGYON súlyos probléma volt, úgyhogy a végleges verzióban ezzel nem spóroltam. A teljes első rész (A 711-es széf), bár kalandos cselekménye van, a célját tekintve egyetlen hosszú expozíció: elhelyezi Lucy-t a varázsvilágban, bemutatja őt, mint karaktert, és megalapozza a Remusszal való, egész cselekményen átívelő barátságát. Rengeteget variáltam, hogy mi maradjon ki belőle és mi kerüljön bele (sajnos több Lucy&Remus fejezet is áldozatul esett a mentális szikémnek), a tempóját pedig néhol gyorsítottam, néhol lassítottam az eredeti tervekhez képest. A tapasztalataim szerint megérte a belefektetett energiát, mert az egyszeri olvasó általában ugyanolyan fontos karakternek érzi Lucy-t, mint a canon társait, és ugyanannyira érdekli őt a sorsa.

4: Motiváció

A karaktered Önzetlenül Jó és Voldemort Bukásán Munkálkodik? Szuper, csak dögunalmas. Olyan nincs, hogy valakinek kizárólag a nagyobb jó lebeg a szeme előtt: kell, hogy legyen valami személyes cél, ami motiválja... és itt külön szeretnék kitérni a bosszú alapú cselekmények veszélyeire. Ez egy olyan dolog, amibe belecsúsztam: Lucy elsődleges motivációja kezdetben az volt, hogy meg akarta bosszulni az édesanyja halálát (akivel halálfalók végeztek). Ami elsőre talán jól is hangzik, de... ez 10 éves korában történt. Az, hogy 23/24 évesen még mindig csak ezen kattogjon az agya (ráadásul úgy, hogy a történet kezdetén Voldemort nincs sehol, a tettesek pedig az Azkabanban vannak), az nem természetes, nem emberi. A bosszú egy nagyon csalóka téma, és elképesztően nehéz vele bánni - ha belegondolok, az általam istenített Monte Cristo grófja maga is egy hatalmas Gary Stu, ahhoz bizony Dumas-nak kell lenni, hogy ez ne tűnjön fel olvasás közben.

A végleges, publikus történetben Lucy Dawlish kezdeti motivációja egyszerű: gyorsan - és lehetőleg adómentesen - meg akar gazdagodni, mert ettől remél függetlenséget, a szabad választások lehetőségét az életében. Aztán ahogy a cselekmény megy előre, rájön, hogy amit korábban akart, az nem is feltétlenül olyan jó. Ezáltal a motivációja átalakul. A "nagyobb jó" szintjét viszont csupán a sorozat negyedik, befejező részére éri majd el: addigra fogom kellően megalapozottnak érezni a karaktert ahhoz, hogy igazán fontos, másokra is kiható döntéseket hozhasson.

FONTOS: Az, hogy a karaktered motivációi apró, személyes dolgok, nem jelenti egyben azt is, hogy le kell mondanod az eposzi magasságokról és mélységekről! De erről majd később.

5: Show, don't tell!

A főszereplőnkről legtöbbször pontos kép él bennünk, és ez így is van jól. TILOS azonban olyan éles, részletes személyleírást adni róla, mint bármelyik másik új karakterrel tennénk, aki felbukkan a narrációban. Az olvasó ugyanis hozzá kerül a legközelebb; akihez pedig közel vagy, azt akaratlanul is elképzeled MAGADTÓL, MAGADNAK. Puzzle-ként, sok kis mikrobenyomásból rakod magadnak össze az alakját. Azt természetesen me

g lehet jegyezni egy-egy félmondatban, hogy a karakter fekete hajú, vagy szőke; szép, duci, magas, ösztövér és egyebek; de az azúrkék íriszeket és alabástromfehér mellkast inkább hagyjuk ki a buliból.

Az érzések, benyomások terén valami hasonló a feladat: a karaktered mozgása, gesztusai, hanghordozása sokat elárulnak, nem kell mindig szó szerint leírnod, hogy érzi magát. A metaforák szintén segítségedre lehetnek az érzések kifejezésében. Ha leírod, hogy Mary Sue szomorú, az olvasód nem fogja átérezni, csupán kész infóként fogadja be az agya. Ha azonban azt írod le, mi történik Mary Sue-val azáltal, hogy szomorú (kissé megrogy a válla/ elfordul/ elmélyülnek a két szeme között a ráncok/ elcsuklik a hangja), akkor egyúttal az olvasódban is felkelted azt az érzést, amit Mary Sue éppen érez.

Ami engem illet, a karakterek tulajdonságait sem szoktam megnevezni. Sirius nem "lobbanékony", hanem felelőtlen, meggondolatlan és helyenként ön-és közveszélyes dolgokat TESZ. Lucy nem "makacs", hanem fejezeteken keresztül kitart a nyilvánvalóan rossz döntései mellett, és sorban szenvedi el ezek következményeit. Soha nem mondom egy szóval sem, mégis mindenki tudja, hogy egyikük lobbanékony, a másikuk makacs. Ezzel valahogy sosem volt problémám - és a jellemzés tipikusan egy olyan dolog, amit sok-sok olvasással, más írók figyelésével meg lehet tanulni.

6: Tulajdonságok és képességek

Mindannyian ismerünk különböző típuskaraktereket, vagy ha úgy tetszik, karakterkliséket (pl. az erős, független nőét, az odaadó házastársét vagy a zárkózott, sebezhetőségét arroganciával leplezni próbáló férfiét, hogy csak hármat említsek). Az ezekhez hasonló szerepek – kombinálva, kiforgatva, egymással szembe állítva vagy akár érintetlenül hagyva -, hasznos segítséget jelentenek a mellékszereplőid alakjának megformálásához, de a főhősöd kidolgozásakor nem tanácsos hozzájuk nyúlni.

És hogy miért?

Egyszerűen azért, mert ha egy kész szerepet adsz a karakternek, azzal nem csak azt határozod meg, hogyan fog beszélni és cselekedni, hanem bizonyos mértékig azt is, hogy mi történhet vele. Láttál már olyan erős, független női főszereplőt, aki nem találta meg az Igaz Szerelmet a történet végére (vagy nem Halt Hősi Halált, ha már itt tartunk?) Olyan odaadó házastársat, akiről nem derült ki valami sötét titok? Olyan arrogáns alfahímet, aki nem puhult meg? Hacsak nem egy Tarantino-filmben vagyunk, aligha...

Ha a főszereplőd karaktere egy klisére épül, az olvasóid arra számítanak, hogy a cselekmény is ugyanezt a klisét fogja valamilyen módon feldolgozni. Ha követed a klisét, azért lesz kiszámítható a karaktered íve; ha következetesen ellentmondasz neki, akkor meg azért. Ha pedig néhány esetben követed a klisé által kijelölt utat, majd néhányszor letérsz róla, a történeted egyszerűen élvezhetetlen lesz (erről a 9. pontban lesz még bővebben szó). Nincs középút!

A főhősöd akkor lesz szerethető, emberi és hihető, ha a története motivációalapú, tehát valamilyen változásra épül, ami a személyiségében és/vagy a világnézetében következik be. Nem lehet eleve „kész" karakter, kiforrott és végleges. Kell, hogy legyen hová változnia! Ami pedig magukat a tulajdonságokat illeti: a sok-sok sziporkázó melléknév helyett (szép/okos/kedves/bunkó), inkább azon gondolkodj, van-e kedvenc öltözéke. Mi a kedvenc étele? Itala? Mik az idegesítő szokásai – rágja a körmét? A taxiülések huzatába nyomkodja a rágóját? Minden reggel odainteget a sarki gyrososnak? Mi a „szuperképessége"? (EGY dologban lehet feddhetetlenül tökéletes, különben már abba is hagytam az olvasást).

Legyenek 'jó dolgai' és 'rossz dolgai'. Irracionális félelmei. Dolgok, amik felidegesítik. Szavajárása. Múltbéli botlásai. Szakmai sikerei. Sötét titkai és ártatlan vágyai, vagy fordítva... ezeken gondolkodj, ne azon, hogy hogyan ragyogtak halványlila íriszei a vérvörös tűzfényben! (Valahányszor ilyet olvasok valahol, úgy érzem, rá kell gyújtsak).

Lucy Dawlish kezdeti gyomorforgató tökéletességén kétfajta karakterábrázolás tanulmányozása segített túllépnem: az egyik George R. R. Martiné, a másik a Looney Tunes-é. Utóbbi talán megérdemel némi kifejtést, mielőtt mindenki hülyének néz...

A rajzfilmekben megjelenő attribútumok által keltett hatás (pl. a karakterek mindig ugyanazt a ruhát viselik, jellegzetes tárgyaik, mondataik vagy mozdulataik vannak), a HP ficeimben is jelen van. Ilyen elemek például Phineas Nigellus és a Chevrolet Impala; Lucy karakterének pedig állandó kísérője az alkohol és a cigarettafüst. Szinte érzed a szádban, amikor megjelenik – nem azért, hogy ezredszerre is megmutassam, hogy ő egy kemény csaj, hanem hogy megelevenedjen a sorok között.

Tehát tulajdonképpen a külső megjelenés/felszíni viselkedés kliséje segít életre kelteni a karaktert, a belső motivációk, karakterfejlődés végiggondolása pedig mélységet ad neki.

7: Character agency

A lefordíthatatlan, angol nyelvű kifejezés kb. az adott karakter döntéshozó képességére utal. A character agency tulajdonképpen egy skála, aminek egyik végpontja az „aktív", a másik pedig a „passzív".

Egy aktív karakter maga hozza meg a saját döntéseit: lehetőségeihez mérten irányítja a sorsát, nem fogadja el a külső körülmények által rákényszerített feltételeket. Egy passzív karakter cselekedeteit viszont olyan külső tényezők irányítják, amelyekre nincs ráhatása, ő pedig elfogadja a helyzetét, és igyekszik megfelelni környezete elvárásainak.

Az olvasóid akkor fogják élvezni a történetedet, ha a főhősöd minél aktívabb. Ez nem azt jelenti, hogy nem kerülhet szorult helyzetbe, vagy hogy kivétel nélkül MINDEN döntését ő maga fogja meghozni; sokkal inkább azt, hogy az éppen adott mozgásterében mindent megtesz, hogy a saját íze szerint alakítsa az eseményeket. A motivációja lehet önző vagy önzetlen, lehetnek hátsó szándékai, hozhat rossz döntéseket; annyi a lényeg, hogy a főhősöd akkor jó, ha lehetőségeihez mérten a saját sorsának kovácsa AKAR lenni.

Ha a főhősöd passzív, ő lesz a tipikus „damsel in distress": az a karakter, akit valaki mindig megment a semmiből, aki látszólag indokolatlanul MEGINT az események sűrűjében találja magát, pedig nem is akar ott lenni. A hallgatag hős, aki a háta közepére kívánja az egész kalandot, valamiért mégis mindenki meg van róla győződve, hogy csakis ő mentheti meg a világot.

És legyünk őszinték, kit érdekel egy ilyen főhős...?

8: Lány? Biztos? Muszáj...?

Óvatosan és félve kóstolok bele ebbe a témába, mert manapság... hát, fogalmazzunk úgy, hogy a mi kis világunk szólásszabadsága volt már jobb helyzetben is. Szóval, az a nagy harci helyzet, hogy a nők különböznek a férfiaktól. Bizonyám. (Akkor is, ha a nemi identitásuk, vagy a szexualitásuk eltér a standardtól, de ebbe most nem mennék bele...)

Tehát maradjunk annyiban, hogy az átlag nők és férfiak bizonyos, jól feltérképezhető általánosítások mentén különböző fizikummal, agyműködéssel és érzelemvilággal rendelkeznek. Másban jók, mások a reakcióik, a fájdalomtűrésük, a gondolkodásuk. A Mary Sue típusú, *női* főszereplők esetében ezzel szemben két alapvető esetet különböztethetünk meg:

a) a főszereplő sarkított, döntésképtelen rongybabaként jelenik meg (ld. minden fanfic, ahol a Szexi Főhősnő összejön A Titokzatos Férfikarakterrel Aki Után Már A Filmplakáton Is Csorgattad A Nyálad).

vagy

b) a főszereplő gyakorlatilag egy női testbe bújtatott férfi (ld. minden fanfic, ahol a Független És Kigyúrt Főhősnő megmutatja, hogy Rá Nem Érvényesek A Maradi Társadalom Elvárásai És Az Igazságtalan Sztereotípiák).

Mindkettőtől kivagyok. Manapság divat női főszereplőkkel dolgozni, ami rendben is van – sok lehetőséget rejt -, de ha ezt az utat választod, nem árt komolyan venned a feladatot.

Egy női főhős legyen nőies. Egy nő márpedig – nagy általánosságban – jó megfigyelő, érzékeny (és/vagy érzelmileg manipulatív), mérsékelten őszinte, érdekli mások véleménye, tud makacs lenni, jó érvelő, ugyanakkor hajlamos rá, hogy az érzelmei vezéreljék; száz dolgot képes csinálni egyszerre, és még folytathatnám. Ezek a jellegzetességek természetesen nem igazak minden nőre, de szerintem legalább kettő azért általában mindenkiben megvan közülük. És hogy mi a közös ezekben a tulajdonságokban? Mindegyik a komplex, ellentmondásos személyiségek sajátja.

És hogy mire akarok ezzel kilyukadni? Azzal, hogy a fikció világában egy jó női főszereplőnek sokkal árnyaltabbnak kell lennie az átlag férfi főszereplőnél; egyszerűen azért, mert a női jellem és jelenlét megjelenítésére szerintem ez (a komplexitás, az ellentmondásosság) a legalkalmasabb, legkönnyebben alkalmazható metafora.

Lucy Dawlish nőiességét általában úgy próbálom kihangsúlyozni, hogy folyamatos (felesleges) kompenzálásra kényszerítem. Lucy számos hiányossága ellenére tehetséges boszorkány, bőven van olyan jó, mint az átlag varázsló. Mégis próbál úgy élni, mint egy sikeres férfi (pontosabban: amilyennek ő a sikeres férfiakat képzeli): független, szingli, drága autója van, keményen iszik, dohányzik és kártyázik; zsarolási ügyekbe keveredik, és még sorolhatnám... de ez az életmód nem teszi boldoggá, nem ez az, amire valójában vágyik. A saját nőiségét gyakran akadályként éli meg, a valóságban viszont csomó dolog pont azért sikerül neki könnyebben, mert nő. Egy idő után ráébred majd erre.

9: Törj a lényegre!

Mindenki szereti a jól felépített történeteket, a működő formulákat; és senki sem szereti a kettétört íveket, a csalódásokat, a be nem váltott ígéreteket. Ha regényt írsz, tanulmányozd a klasszikus történetmesélési struktúrákat; gondolkodj el rajta, melyik illik a leginkább a főszereplődhöz, és a történethez, amit el akarsz mesélni. Az összefüggés talán nem egyértelmű, de a főszereplőd kidolgozásában igenis sokat segít, ha előre tudod, mennyi ideje lesz az olvasónak megismerni őt. Száz oldal? Ezer oldal? Egy egész sorozat? [Lábjegyzet: a történetívekről lehet, hogy egyszer külön írok majd].

Nekem személy szerint nagyon jellemző hibám, hogy beleszeretek egy-egy karakterpárosba, élvezem a dialógusaikat, a közös kalandjaikat... és emiatt aránytalanul elnyújtom a róluk szóló történetrészeket, a fontosabb szálak pedig háttérbe szorulnak. Vagy nem akarom, hogy egy történet véget érjen, és csak nyújtom tovább, mint a rétestésztát... és ez bizony a főszereplőknek sem jó, mert fókuszukat vesztik. [A fejezetek/nagyobb szövegegységek felépítéséről megint csak tudnék külön írni...]

10: Nézőpont

Őszinteségi rohamom van, muszáj kimondanom: térden állva esedezem, NE ÍRJ E/1-BEN!!!

És hogy miért? Mert NEHÉZ. Iszonyú nehéz úgy megírni E/1-ben egy szöveget, hogy az ne úgy hangozzon, mint egy unatkozó iskoláslány valamelyik naplószemelvénye. Rengeteg gyakorlás kell hozzá, és/vagy született tehetség. Pont. Ezt megint csak nem azért mondom, hogy bárkinek elvegyem a kedvét az írástól, hanem azért, mert ez egy szubjektív lista, és a dolog úgy áll, hogy ha meglátom, hogy E/1-ben írsz, 98%-os valószínűséggel már ki is ikszeltem a történeted...

...viszont nem lenne igazságos, ha az őszinteségi rohamom nem terjedne ki arra a tényre, hogy Lucy Dawlish történetének több verziója is E/1-ben, napló- vagy levélformátumban íródott, és pontosan olyan gáz volt, amilyennek ezt olvasva elképzeled. Igaz, az egyik naplóformátum egészen sokáig eljutott (kísérleteztem, hetekig farigcsáltam a szövegeket), és aki elég szemfüles, ma is megtalálhatja a neten. Két okból hagytam abba: (1) mert közben elkezdtem magyarul újraírni az egész sorozatot, és rengeteg helyen változott a cselekmény, és (2) mert egyáltalán nem voltam vele elégedett. Felmértem, hogy ennél jobban nem tudom megírni, ahogy viszont képes voltam megírni, az nem elég jó.

„Lucy Dawlish naplója" egy olyan projekt, ami mindig is elképesztően fontos lesz nekem, és rengeteget hozzátett a fejlődésemhez, de be kellett látnom, hogy nem működik, és ennek megfelelően vérző szívvel bár, de el kellett engednem.

Hát, ez lett volna a Mary Sue-d koponyájába ereszthető 10 lövés. Köszi mindenkinek, aki velem tartott😊 jó írást!

Google Maps a Hős útjához

FIGYELEM! Az alábbiak a saját ismereteimet, gondolataimat és értelmezéseimet tartalmazzák egyes létező irodalomelméleti fogalmakról és szerkezetekről (amiket a cikk végén feltüntettem). Sajnos nem tudok felelősséget vállalni érte, ha azért kapsz egyest az irodalom dolgozatodra, mert rám hallgatsz.:)

A továbbiakból kiderül:

1) Szerkezetileg hogyan épül fel egy klasszikus cselekmény (avagy a hős útja)

2) mit jelent ez a gyakorlatban,

3) ...és miért pont így szeretünk történetet mesélni;

4) bónuszként pedig arról is ejtek pár szót, hogy a mostanában posztolt történetem hogyan használja ezt a sémát, csak hogy lássatok egy részletes – de nem feltétlenül követendő! – példát.

Mitől klasszikus egy cselekmény? Elsősorban attól, hogy egy Hős (vagy Hősnő) történetét követi valamilyen bonyodalom vagy krízis megoldásának útján. A megoldás által vagy visszaáll az eredeti állapot, vagy egy új, a korábbinál élhetőbb világrend alakul ki. A hős a cselekmény folyamán fejlődik, átváltozik (transzformálódik).

Dióhéjban: Zsákos Frodó hátrahagyja kényelmes életét a Megyében, hogy elpusztítsa az Egy Gyűrűt, véget vetve ezzel Szauron fenyegetésének Középföldén. Az utazás alatt megpróbáltatások érik, szembeszáll a gonosszal, és olyan testi és lelki sebeket szerez, amelyekkel nem tud tovább együtt élni. Ezért megtér Halhatatlanföldre, hátrahagyva a világot, amelyet megmentett az utókor számára.

És mitől érzel klasszikusnak egy cselekményt? Attól, hogy úgy végződik: „boldogan éltek, amíg meg nem haltak"; és attól, hogy ennek a boldogságnak ára volt, valamiféle veszteség (értékvesztés) által nyerték el a szereplők. Ez a fajta érzelmi felszabadulással, „feloldódással" egybekötött veszteségérzet (vagy görög szóval katarzis) a klasszikus felépítésű történetek sajátja, és mivel évezredek óta ezeket meséljük egymásnak, ösztönösen igényeljük. Akarjuk, hogy a hős megmentse a szerelmét, megölje a sárkányt, és leszámoljon a gonosz zsarnokkal – ha nem kapjuk meg, amit akarunk, hiányérzetünk lesz.

A történetünk felépítésekor három olyan tényező van, amire minden ponton figyelnünk kell: a cselekmény, a főhős és a feszültség. Mindhárom tényezőnek van egy kiindulási pontja (a történeted kezdete) és egy végpontja (ahová el szeretnél jutni). Fontos, hogy a cselekményed, a főhősöd, és a feszültség nagyjából harmonizáljanak egymással: kapcsolatban álljanak egymással, egymáshoz képest követhető és logikus ütemben változzanak. Ha a cselekményed már a felénél jár, a főhősöd nem tarthat a fejlődése legelején; és oda, ahol a történet tetőpontjának kellene lennie, nem célszerű beszúrnod egy epizódszerű, random fejezetet nulla feszültséggel.

Lássuk, mikor mire érdemes figyelni...

I. CSELEKMÉNY

Mint a fenti – elsőre talán kissé rémisztő – ábra is mutatja, a klasszikus történetívek három nagy szerkezeti egységgel (Act) és ezen belül kisebb tartalmi egységekkel operálnak.

A szerkezeti egységek felépítése nagyon egyszerű: a történet az expozícióval (setup) kezdődik, a bonyodalmon (confrontation) keresztül eljut a tetőpontig (climax), majd a megoldás segítségével (resolution) elvezet a végpontig.

És hogy mi történik ez alatt a cselekményben? Az expozíció alatt a kezdeti harmóniát megzavarja egy konfliktus, és a kialakult feszültség valamilyen formában rákényszeríti a kiszemelt karakter(ek)re a főhős szerepét, akinek az a feladata, hogy feloldja ezt a konfliktust. Ezután kezdődik a bonyodalom, és vele a kaland, melynek során a főhős különböző fizikai és lelki próbatételekkel kerül szembe. A próbatételek egyre komolyabb feladatok elé állítják a főhőst, míg végül a krízis megoldása árán elérkezik a tetőpont, és visszaáll a régi (vagy az új) rend.

II. FŐHŐS

...de mi a helyzet ezalatt a hősünkkel?

A főhős élete minden valamirevaló történetben fenekestül felfordul: nem csoda hát, ha a személyisége relatíve gyors fejlődésnek indul (tételezzük fel, hogy jó irányba – majd egyszer a Breaking Badről is szó lesz). A karakterfejlődés iránya és sebessége a cselekmény éppen aktuális alakulásától függ: az annyiszor emlegetett transzformáció teljes egészében a bonyodalom alatt megy végbe, hogy a krízis végül megoldódhasson. Vannak továbbá bizonyos karakterfejlődési toposzok (vagy klisék): a kezdeti vonakodás, az elhatározás, a kísérletezés, az egy konkrét feladatra való felkészülés, és így tovább. A lényeg az, hogy a hősünk – amint azt az ábra is mutatja – tulajdonképpen egy teljes kört ír le egy félkörív helyett: kitör a számára kezdetben normális világrendből, és a kalandjai, próbatételei hatására szinte észrevétlenül alakul át azzá a személlyé, aki képes „megmenteni a világot"; és ez a megváltozott személy fog a történet végén visszailleszkedni a helyreállt (vagy megváltozott) világrendbe, a normalitás egy másik szintjére.

III. FESZÜLTSÉG

A narratív feszültség az a megfoghatatlan, felmérhetetlen valami, ami miatt az olvasóid a fejezet végére érve rögtön megnyitják a következőt. Ezt a feszültséget majdnem minden esetben a konfliktus szüli, és a történet tetőpontjáig nagyjából konzisztensen emelkednie kell. Hogy hogyan, az a helyzettől függ – egy krimiben újabb és újabb rejtélyek, míg egy romantikus drámában újabb konfliktusok, harmadik felek és családi intrikák fognak előbukkanni. (A feszültségről megint csak hosszan, külön cikkben lehetne értekezni és vitatkozni...).

...na és akkor hogy a francba oldjam meg, hogy így is nézzen ki a történetem?

Van számodra egy jó hírem: néhány vadhajtást leszámítva szinte biztos, hogy magától is ilyen! Ez a fajta történetstruktúra annyira beleégett az emberiségbe, hogy valósággal adja magát. Konfliktus nélkül nincs bonyodalom, és bonyodalom nélkül nincs történet.

Vessünk például egy pillantást a klasszikus filmstruktúrára:

...na, honnan ismerős?

A történetmesélés klasszikus etapjaival elsősorban azért érdemes tisztában lenned, hogy lendületesebbé, dinamikusabbá tudd tenni a történeted, ha egyszer már megírtad. Hogy lásd az arányokat, hogy ki tudj törölni vagy át tudj helyezni bizonyos jeleneteket oda, ahol illenek a cselekmény alakulásába, vagy a feszültség szintjére. És persze végül, de nem utolsósorban: hogy tudatosabb alkotóvá válj, és ezáltal az ösztönös tehetséged, írásmódod is finomodjon.

Egy (kritizálható) példa tőlem:

Felejtsük el egy pillanatra, hogy a Sequestrum-hadművelet sorozat valójában egy hosszú, négy részes fanfiction, és tételezzük fel, hogy egy sima regénysorozat.

(Miért mondom, hogy felejtsük el? Azért, mert szerintem a fanficeknek saját, a hős útjával némiképp párhuzamosan futó alap történetsémájuk van, és nagy átlagban ezért nem működnek, mint önálló művek. Az igazán, kivételesen jó fanficek attól olyan jók, mert nem fanficként vannak megírva... De erről talán majd egyszer, külön is lesz szó).

Nekem személy szerint mániám a klasszikus történetstruktúra, és annak különböző értelmezései; ezért a sorozatom mind a négy része egyenként végigköveti a fent leírt cselekményívet (ilyen-olyan aránybeli eltolódásokkal; például a 2. részben két tetőpont van, a 3. részben nagyon hosszú a bonyodalom, a 1. részben pedig az expozíció), sőt, maga az egész, négy „köteten" átívelő cselekmény is egyetlen nagy, klasszikus „hős útja". A 711-es széf az expozíció, a Bob Roshta csodálatos visszatérése és a jelenleg még nem publikus harmadik rész teljes egészében a bonyodalom, a negyedik rész pedig elvezet majd a tetőpontig és a megoldásig.

A konkrétabb elemek szintjén mind a négy rész a Harry Potter-kötetek klasszikus, krimi/thrillerszerű felépítését követi: van egy alaphelyzet --> előkerül egy rejtély, a főhősök belekeverednek az események sűrűjébe --> a feszültség nő, a helyzet eszkalálódik --> a főszereplők rész-vagy egész megoldást találnak, a baj ideiglenesen elhárul, a rejtély megoldódik.

Bővebben: A főhős, Lucy Dawlish minden rész elején kitör egy alaphelyzetből, és valamilyen irányba változik, megtanul valamit, majd a kialakuló bonyodalmakon és krízisen átlendülve új alaphelyzetet teremt, amiből a következő részben szintén tovább kell lépnie. Ez a ciklikusság nagyrészt arra szolgál, hogy a feszültség ne csak az egyes részeken belül, de azokon átívelve is folyamatosan nőjön, te pedig szépen „lapozz" egyet a Wattpad applikációdban. És még egyet. És még egyet.

A Sequestrum hadművelet-sorozatban ezen túl cserélődő karakterszerepek is vannak, hogy fenntartsák ugyanezt a ciklikusságot: (a szeretett személy, akiért Lucy valamilyen áldozatot hoz; a sidekick; a rezonőr; az ellenség). Egy karakter lehet egyszerre két szerepben, vagy változhat is a szerepe.

Néhány hasznos összefoglaló:

• About the Classic Story Structure (http://changingminds.org/disciplines/storytelling/plots/classic_structure.htm)

• Campbell's Hero's Journey (http://changingminds.org/disciplines/storytelling/plots/hero_journey/hero_journey.htm)

• The Five-Stage Story (http://changingminds.org/disciplines/storytelling/plots/five_stage/five_stage.htm)

• The Three-Stage Story (http://changingminds.org/disciplines/storytelling/plots/three_stage.htm)