FIGYELEM! Az alábbiak a saját ismereteimet, gondolataimat és értelmezéseimet tartalmazzák egyes létező irodalomelméleti fogalmakról és szerkezetekről (amiket a cikk végén feltüntettem). Sajnos nem tudok felelősséget vállalni érte, ha azért kapsz egyest az irodalom dolgozatodra, mert rám hallgatsz.:)
A továbbiakból kiderül:
1) Szerkezetileg hogyan épül fel egy klasszikus cselekmény (avagy a hős útja)
2) mit jelent ez a gyakorlatban,
3) ...és miért pont így szeretünk történetet mesélni;
4) bónuszként pedig arról is ejtek pár szót, hogy a mostanában posztolt történetem hogyan használja ezt a sémát, csak hogy lássatok egy részletes – de nem feltétlenül követendő! – példát.
Mitől klasszikus egy cselekmény? Elsősorban attól, hogy egy Hős (vagy Hősnő) történetét követi valamilyen bonyodalom vagy krízis megoldásának útján. A megoldás által vagy visszaáll az eredeti állapot, vagy egy új, a korábbinál élhetőbb világrend alakul ki. A hős a cselekmény folyamán fejlődik, átváltozik (transzformálódik).
Dióhéjban: Zsákos Frodó hátrahagyja kényelmes életét a Megyében, hogy elpusztítsa az Egy Gyűrűt, véget vetve ezzel Szauron fenyegetésének Középföldén. Az utazás alatt megpróbáltatások érik, szembeszáll a gonosszal, és olyan testi és lelki sebeket szerez, amelyekkel nem tud tovább együtt élni. Ezért megtér Halhatatlanföldre, hátrahagyva a világot, amelyet megmentett az utókor számára.
És mitől érzel klasszikusnak egy cselekményt? Attól, hogy úgy végződik: „boldogan éltek, amíg meg nem haltak"; és attól, hogy ennek a boldogságnak ára volt, valamiféle veszteség (értékvesztés) által nyerték el a szereplők. Ez a fajta érzelmi felszabadulással, „feloldódással" egybekötött veszteségérzet (vagy görög szóval katarzis) a klasszikus felépítésű történetek sajátja, és mivel évezredek óta ezeket meséljük egymásnak, ösztönösen igényeljük. Akarjuk, hogy a hős megmentse a szerelmét, megölje a sárkányt, és leszámoljon a gonosz zsarnokkal – ha nem kapjuk meg, amit akarunk, hiányérzetünk lesz.
A történetünk felépítésekor három olyan tényező van, amire minden ponton figyelnünk kell: a cselekmény, a főhős és a feszültség. Mindhárom tényezőnek van egy kiindulási pontja (a történeted kezdete) és egy végpontja (ahová el szeretnél jutni). Fontos, hogy a cselekményed, a főhősöd, és a feszültség nagyjából harmonizáljanak egymással: kapcsolatban álljanak egymással, egymáshoz képest követhető és logikus ütemben változzanak. Ha a cselekményed már a felénél jár, a főhősöd nem tarthat a fejlődése legelején; és oda, ahol a történet tetőpontjának kellene lennie, nem célszerű beszúrnod egy epizódszerű, random fejezetet nulla feszültséggel.
Lássuk, mikor mire érdemes figyelni...
I. CSELEKMÉNY
Mint a fenti – elsőre talán kissé rémisztő – ábra is mutatja, a klasszikus történetívek három nagy szerkezeti egységgel (Act) és ezen belül kisebb tartalmi egységekkel operálnak.
A szerkezeti egységek felépítése nagyon egyszerű: a történet az expozícióval (setup) kezdődik, a bonyodalmon (confrontation) keresztül eljut a tetőpontig (climax), majd a megoldás segítségével (resolution) elvezet a végpontig.
És hogy mi történik ez alatt a cselekményben? Az expozíció alatt a kezdeti harmóniát megzavarja egy konfliktus, és a kialakult feszültség valamilyen formában rákényszeríti a kiszemelt karakter(ek)re a főhős szerepét, akinek az a feladata, hogy feloldja ezt a konfliktust. Ezután kezdődik a bonyodalom, és vele a kaland, melynek során a főhős különböző fizikai és lelki próbatételekkel kerül szembe. A próbatételek egyre komolyabb feladatok elé állítják a főhőst, míg végül a krízis megoldása árán elérkezik a tetőpont, és visszaáll a régi (vagy az új) rend.
II. FŐHŐS
...de mi a helyzet ezalatt a hősünkkel?
A főhős élete minden valamirevaló történetben fenekestül felfordul: nem csoda hát, ha a személyisége relatíve gyors fejlődésnek indul (tételezzük fel, hogy jó irányba – majd egyszer a Breaking Badről is szó lesz). A karakterfejlődés iránya és sebessége a cselekmény éppen aktuális alakulásától függ: az annyiszor emlegetett transzformáció teljes egészében a bonyodalom alatt megy végbe, hogy a krízis végül megoldódhasson. Vannak továbbá bizonyos karakterfejlődési toposzok (vagy klisék): a kezdeti vonakodás, az elhatározás, a kísérletezés, az egy konkrét feladatra való felkészülés, és így tovább. A lényeg az, hogy a hősünk – amint azt az ábra is mutatja – tulajdonképpen egy teljes kört ír le egy félkörív helyett: kitör a számára kezdetben normális világrendből, és a kalandjai, próbatételei hatására szinte észrevétlenül alakul át azzá a személlyé, aki képes „megmenteni a világot"; és ez a megváltozott személy fog a történet végén visszailleszkedni a helyreállt (vagy megváltozott) világrendbe, a normalitás egy másik szintjére.
III. FESZÜLTSÉG
A narratív feszültség az a megfoghatatlan, felmérhetetlen valami, ami miatt az olvasóid a fejezet végére érve rögtön megnyitják a következőt. Ezt a feszültséget majdnem minden esetben a konfliktus szüli, és a történet tetőpontjáig nagyjából konzisztensen emelkednie kell. Hogy hogyan, az a helyzettől függ – egy krimiben újabb és újabb rejtélyek, míg egy romantikus drámában újabb konfliktusok, harmadik felek és családi intrikák fognak előbukkanni. (A feszültségről megint csak hosszan, külön cikkben lehetne értekezni és vitatkozni...).
...na és akkor hogy a francba oldjam meg, hogy így is nézzen ki a történetem?
Van számodra egy jó hírem: néhány vadhajtást leszámítva szinte biztos, hogy magától is ilyen! Ez a fajta történetstruktúra annyira beleégett az emberiségbe, hogy valósággal adja magát. Konfliktus nélkül nincs bonyodalom, és bonyodalom nélkül nincs történet.
Vessünk például egy pillantást a klasszikus filmstruktúrára:
...na, honnan ismerős?
A történetmesélés klasszikus etapjaival elsősorban azért érdemes tisztában lenned, hogy lendületesebbé, dinamikusabbá tudd tenni a történeted, ha egyszer már megírtad. Hogy lásd az arányokat, hogy ki tudj törölni vagy át tudj helyezni bizonyos jeleneteket oda, ahol illenek a cselekmény alakulásába, vagy a feszültség szintjére. És persze végül, de nem utolsósorban: hogy tudatosabb alkotóvá válj, és ezáltal az ösztönös tehetséged, írásmódod is finomodjon.
Egy (kritizálható) példa tőlem:
Felejtsük el egy pillanatra, hogy a Sequestrum-hadművelet sorozat valójában egy hosszú, négy részes fanfiction, és tételezzük fel, hogy egy sima regénysorozat.
(Miért mondom, hogy felejtsük el? Azért, mert szerintem a fanficeknek saját, a hős útjával némiképp párhuzamosan futó alap történetsémájuk van, és nagy átlagban ezért nem működnek, mint önálló művek. Az igazán, kivételesen jó fanficek attól olyan jók, mert nem fanficként vannak megírva... De erről talán majd egyszer, külön is lesz szó).
Nekem személy szerint mániám a klasszikus történetstruktúra, és annak különböző értelmezései; ezért a sorozatom mind a négy része egyenként végigköveti a fent leírt cselekményívet (ilyen-olyan aránybeli eltolódásokkal; például a 2. részben két tetőpont van, a 3. részben nagyon hosszú a bonyodalom, a 1. részben pedig az expozíció), sőt, maga az egész, négy „köteten" átívelő cselekmény is egyetlen nagy, klasszikus „hős útja". A 711-es széf az expozíció, a Bob Roshta csodálatos visszatérése és a jelenleg még nem publikus harmadik rész teljes egészében a bonyodalom, a negyedik rész pedig elvezet majd a tetőpontig és a megoldásig.
A konkrétabb elemek szintjén mind a négy rész a Harry Potter-kötetek klasszikus, krimi/thrillerszerű felépítését követi: van egy alaphelyzet --> előkerül egy rejtély, a főhősök belekeverednek az események sűrűjébe --> a feszültség nő, a helyzet eszkalálódik --> a főszereplők rész-vagy egész megoldást találnak, a baj ideiglenesen elhárul, a rejtély megoldódik.
Bővebben: A főhős, Lucy Dawlish minden rész elején kitör egy alaphelyzetből, és valamilyen irányba változik, megtanul valamit, majd a kialakuló bonyodalmakon és krízisen átlendülve új alaphelyzetet teremt, amiből a következő részben szintén tovább kell lépnie. Ez a ciklikusság nagyrészt arra szolgál, hogy a feszültség ne csak az egyes részeken belül, de azokon átívelve is folyamatosan nőjön, te pedig szépen „lapozz" egyet a Wattpad applikációdban. És még egyet. És még egyet.
A Sequestrum hadművelet-sorozatban ezen túl cserélődő karakterszerepek is vannak, hogy fenntartsák ugyanezt a ciklikusságot: (a szeretett személy, akiért Lucy valamilyen áldozatot hoz; a sidekick; a rezonőr; az ellenség). Egy karakter lehet egyszerre két szerepben, vagy változhat is a szerepe.
Néhány hasznos összefoglaló:
• About the Classic Story Structure (http://changingminds.org/disciplines/storytelling/plots/classic_structure.htm)
• Campbell's Hero's Journey (http://changingminds.org/disciplines/storytelling/plots/hero_journey/hero_journey.htm)
• The Five-Stage Story (http://changingminds.org/disciplines/storytelling/plots/five_stage/five_stage.htm)
• The Three-Stage Story (http://changingminds.org/disciplines/storytelling/plots/three_stage.htm)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése