KONTRASZTKARAKTEREK, avagy a narráció szenvedő alanyai

 Ebben a cikkben egy olyan írói hibáról lesz szó, ami az olvasó számára elég feltűnő és zavaró tud lenni; a jó hír azonban az, hogy javítható.

Kötelező disclaimer: olvastam már karakteralkotásról- és jellemzésről szóló cikkeket, amik említettek ehhez hasonló hibákat, olyat viszont még nem, ami teljes egészében ezzel a jelenséggel foglalkozott, és úgy vezette le, ahogy én. Emiatt inkább ne hivatkozz rám a témazáródban, vagy a szakdolgozatodban=) Ha pedig ismersz olyan szakirodalmat (akár angolul) ami kivesézte már ezt a témát, linkeld be kommentben, hogy javíthassam/bővíthessem a cikkemet!

De miről is lesz szó?

A jelenségnek a Google szerint nincs pontos neve, ezért adtam neki egyet: kontrasztkarakter.

Kontrasztkarakter alatt azt értem, amikor egy történetbe – általában valamilyen lényeges esemény vagy fordulópont alkalmával – belép egy mellékszereplő, akire hatalmas, neonfényű, „ŐT UTÁLNI KELL” feliratú nyilak mutatnak a szélrózsa minden irányából. A kontrasztkarakter azon túl, hogy többnyire értelmezhetetlen, hisztérikus vagy más okból kibírhatatlan magatartást tanúsít, általában egy kartonpapírból kivágott reklámtábla szellemi mélységével rendelkezik. Tényleg SEMMI szerethető nincs benne: a külseje taszító a főszereplő számára, a hangja/ kisugárzása/ szóhasználata/ stb. idegesítő, a viselkedése pedig egyenesen botrányos.

Az egyik lehetőség az, hogy senki sem viszonyul hozzá pozitívan, úgy lóg ki a történet narratívájából, mint firkás gyerekrajz egy Rembrandt közepére celluxozva; a másik pedig az, hogy az egyik (vagy több) karakter valami furcsa és logikátlan okból kedveli, vagy legalábbis megtűri maga mellett. Ebből az elbeszélés főszereplőjének hátrányai származnak.

A tipikus kontrasztkaraktert nevezhetnénk akár anti-Mary Sue-nak is, van azonban egy lényeges különbség: mégpedig az, hogy az ilyen karakter személye egyáltalán, egy félmondat erejéig sem lényeges a történetben. Saját személyisége, megítélése nincs, kizárólag más karakterekhez képest alkothatunk róla véleményt (ezért használom a ’kontraszt’ jelzőt). Az ilyen karakter tettei, vagy az általuk kiváltott hatás lehetnek fontosak a cselekményben, de ő maga lehetne akárki más – ugyanis kizárólag azért került bele a történetbe, hogy egy meghatározott, a főszereplőt (általában) hátráltató célt szolgáljon.

Ez a cél jellemzően kétféle lehet:

(1) hogy nyilvánvalóvá tegye, hozzá képest milyen intelligens/ szimpatikus/ jólelkű/ egyéb szempontból pozitív egy másik karakter (akár a főhős, akár egy másik mellékszereplő vagy love interest);

(2) hogy egy bizonyos irányba mozdítsa el a cselekményt.

Tipikus helyzetek, ahol kezdő írók kontrasztkaraktereket használnak:

a) „Konkurencia” egy romantikus sztoriban, avagy X tökéletes választás Z számára, De Neki Y Kell, Aki Egy Barom (De Hogy Miért, Azt Nem Tudjuk)

b)  A főhős „negatívja”, avagy X már az óvodában is atomfizikát tanult, de nézd, itt van Y, aki a nemének megfelelő mosdóba se talál be

c) A bully, avagy „Y ötször agyonverte X-et az iskolában, de nézd, most kiderült, hogy Őt Is Bántották, és ez Olyan Mély

d) A comic relief, avagy a karakter, aki folyamatosan viccelődik, de belül vagy halott, vagy hungarocell

e) A plot device, avagy Nem Tudom, Ki Ez, De Kellett Valaki, Hogy Mindent Elrontson

Szóval a valóságban nincsenek is kontrasztkarakterek?

De igen – mivel az egyén által érzékelt valóság minden esetben relatív!

Biztosan te is kerültél már valamilyen regénybe illően kínos helyzetbe: például, hogy egy Victoria Beckham-frizurás Karen a főnököddel akart beszélni, egy osztálytársad hazugságokat kezdett terjeszteni rólad, vagy egy minden ízében hányingerkeltő pasas szólított le az utcán. Ezekben a valós helyzetekben ők mind kontrasztkarakterként működnek: semmi pozitív nincs a magatartásukban, és legszívesebben felképelnéd őket. Akkor, abban a pillanatban úgy érzed, ők egyszemélyben tehetnek a nyugati civilizáció hanyatlásáról, az emberiség összes bűnéről, sőt, még arról is, hogy a múltkor kifelejtették a csirkeszárnyakat a KFC-s kosaradból – és ezzel nincs is semmi baj.

Ez a jelenség emberi, valósághű, kiváló humorforrás, és ami a legfontosabb: teljesen oké – de a valóság itt elválik a fikciótól, pontosabban az írásban alkalmazható elbeszélési technikáktól.

Egy történet E/3-as narrációjában, legyen az akár közeli, akár távoli, a kontrasztkarakter használata szerintem ritkán működőképes. Minden karakterednek múltja van, céljai, motivációi, kapcsolatai, és – igen – jó tulajdonságai. Olyan nem létezik, hogy valaki kizárólag előnytelen személyiségjegyekkel rendelkezik: még akkor sem, ha a narrációt irányító nézőpontkarakter képtelen meglátni a jót a kontrasztkarakternek szánt szereplőben.

Az írott szöveg objektív pozícióba helyezi az olvasóidat az elbeszélőhöz képest: ezért minden ehhez hasonló „lódítás”, túlzás azonnal látható, és zavaró lesz. Olvasóként kizökkenünk egy ilyen szövegből, megtörik az illúzió, amit a történet addig körénk festett.

Na de akkor mi a helyzet a megbízhatatlan narrátorral, vagy a közeli E/3-mal?

A kontrasztkarakter használata akkor is veszélyes, ha a lehető legközelebbi narratív távolságot használod, amit az E/3 megenged. És hogy miért?

Mert hangulatilag olyan lesz, mintha a szöveged átcsúszna E/1-be: a sorokból tükröződő szubjektivitás hiteltelenné teszi, amit írsz. Az olvasóid érezni fogják, hogy nagyon erősen egy bizonyos irányba tereled őket, és ettől akkor is kiesnek a történet ritmusából, ha ez konkrétan nem is tudatosul bennük.

Ugyanez a gond a megbízhatatlan narrátorral is. Ennek az elbeszélésmódnak a legfontosabb eleme a feszültség fenntartása: a folyamatos kétség, hogy vajon mikor valósághű az elbeszélés, és mikor lódít. Ha egyértelműen megmutatod, hogy a narrátor túloz egy szereplővel kapcsolatban, akkor elárulod a „titkát”, és oda a misztikum. Az olvasóid megtanulják majd kiszúrni, mikor „mond igazat” a narrátor, és mikor „hazudik”.

És mi a helyzet az E/1-es narrációval?

Az E/1 esetében a probléma nem annyira a szöveg, inkább a történet szintjén jelentkezik – és mivel összetettebb, szerteágazóbb, nehezebb is javítani. Kezdőként emiatt akkor sem javaslom a kontrasztkarakterek használatát, ha E/1-ben írsz, mert 100 esetből egyszer működik csak igazán jól a technika.

Alapvetően nincs azzal semmi gond, ha a nézőpontkarakter első benyomása rettentően negatív egy bizonyos szereplőről: a megfelelő hangulatfestéssel, atmoszférateremtéssel, érzelemkifejezéssel ez tökéletesen működhet! Ebben az esetben azonban nagyon fontos, hogy később árnyald ezt a képet, más helyzetekben is mutasd meg az utált mellékszereplőt.

Természetesen arra is van példa, hogy alaposan megismerünk valakit, mégsem sikerül pozitívat találnunk benne – az azonban elkerülhetetlen, hogy legalább valamennyit megértsünk a világlátásából, gondolkodásmódjából, mozgatórugóiból. E/1-ben különösen akkor zavaró egy elnagyolt kontrasztkarakter jelenléte, ha a többi szereplő kidolgozott: mellettük nagyon látszani fog, ha őt csak azért dobtad bele a cselekménybe, hogy eszköz legyen, vagy ráirányítsa a figyelmet egy másik karakterre.

De akkor hogy a francba mutassak be egy negatív mellékkaraktert? Nem írhatok mindenkiről királydrámát!

Nem is kell. Ahogy bármelyik másik szereplő, úgy a kontrasztkarakter esetében is működnek a karakteralkotás általános szabályai, trükkjei, praktikái. Ha egy adott szereplőt csak egy egyszerű, konkrét cél érdekében írtál bele a történetedbe, az teljesen rendben van: egy jól megírt bekezdéssel elhelyezheted a világodban, és a főhőseidhez való viszonyát is bemutathatod. Csak arra ügyelj, hogy ne legyél túlságosan fekete-fehér és sablonos!

Itt van például három random mondat, ami egy „eldobható” mellékkarakter személyiségére utalhat:

E/1: Ashley állt az ajtóban: Ashley, aki mellé akkor sem szállnék be a liftbe, ha a neurológián kitörne a zombiapokalipszis, és az lenne a másik opció, hogy ott helyben kizabálják az agyamat.

Távoli E/3: Mr. Harrington az a fajta ember volt, aki nem azt mondja, hogy ’ég’, hanem azt, hogy ’mennyboltozat’ – nyenyergő, hosszú ’ny’-nyel, ami keserű utóízt hagyott az ember szájában, ha egynél többször hallotta.

Közeli E/3: Fekete suhanás – hát persze, már megint az a sziszegő fenevad, hogy a rohadás essen belé; Cirmike így, Mirmike úgy, csak egyszer látná meg a tyúkól ajtajában azt a két ördögi vágású, világító szemet…! De sosem kapja rajta.

Két fontos dolgot szeretnék kiemelni a fenti példákból:

(1) Nincs bennük szinte semmi konkrét.

Az első esetben a negatív értékítélet egyértelműen szubjektív: a narrátor véleményét írja le. Ezáltal szimpatizálunk az elbeszélővel, és ha Ashley karaktere tényleg csak az adott jelenet erejéig tűnik fel, hajlamosak leszünk átvenni az álláspontját; a megfogalmazás viszont azt is lehetővé teszi, hogy az olvasó később megkedvelje Ashley-t.

A második eset a tipikus „show, don’t tell”: a szereplő szavajárását használva próbál felidézni valamilyen képet, asszociációt az olvasóban. Érezhetően kevésbé negatív, mint az előző megoldás, de egyértelműbb, radikálisabb hasonlattal is meg lehetne oldani; lényege, hogy ne legyen szájbarágós.

A harmadik eset nagyjából ugyanazt a módszert követi, mint az első: a nézőpontkarakterhez képest írja le az utált macska alakját, a macska kizárólag ebben a viszonyrendszerben jelenik meg. Ez a részlet egy olyan többletjelentést is tartalmaz, ami a narrátor megbízhatatlanságára utal, hiszen természetes dolog, hogy egy macska vadászik a tyúkokra.

(2) Egyes olvasóknak a leírás alapján az adott karakter szimpatikus is lehet!

Ez szerintem nagyon fontos, mert az igazán jól megírt antagonistáknak bizony vannak rajongói – nem feltétlenül azért, mert emberileg annyira csodálatosnak és követendő példának tartják őket, inkább simán csak olyannak szeretik őket, amilyenek: gonosznak/ szürkének/ agyafúrtnak/ őrültnek, és még sorolhatnám.

Úgy érzem, kontrasztkarakter van a regényemben, és most szégyenemben le akarom húzni magam a vécén. Mit tegyek?

Először is: NE TEDD! Mégpedig azért ne, mert a kontrasztkarakterek használata, bár elég feltűnő hiba, arra utal, hogy van benned írói potenciál. Azt jelenti, hogy már eljutottál arra a szintre, hogy ne szó szerint, hanem a környezetük, kapcsolataik alapján jellemezz bizonyos karaktereket. Az más kérdés, hogy erre a célra alkottál egy külön szereplőt, aki szegény nem rendelkezik hasonló kiváltságokkal – de az első lépést már megtetted. Jó úton jársz, már csak finomítanod kell az elképzeléseiden. A kontrasztkarakter használata egyfajta absztrakciós technika: olyan írói eszköz, ami már túlmutat a legegyszerűbb, alap elbeszélői szinten, így mindenképpen érdemes (és lehet is) csiszolni rajta.

Másodszor is: A kontrasztkarakterek elsősorban karakterközpontú történetekben jelenthetnek problémát. Szerintem általánosan elmondható, hogy a manapság kiadott regények kisebb narratív távval dolgoznak, mint a nagy, klasszikus elbeszélések – ennek számos különböző oka van, amiket sokáig lehetne elemezni, de egy a lényeg: a modern regényben sok olyan dolog nem működik, ami a klasszikusban igen. Ha pedig egy író nagyon ügyes, még egy modern elbeszélésben is működtethet kontrasztkaraktert: gondoljunk például Dolores Umbridge-re a Harry Potter sorozatból. Van benne bármi pozitív? Maximum az, hogy a végén lecsukják… Ennek ellenére működik? IGEN!

És végül, de nem utolsósorban: Az egész cikk azért született, mert a kontrasztkarakterek használata az én vissza- visszatérő, legnagyobb írói hibám. Azért ismertem fel egyáltalán, hogy valami nem stimmel ezzel, mert mások szövegeiben zavarni kezdett, majd a saját korábbi történeteimet elemezve rá kellett jönnöm, hogy ÁLLANDÓAN ezt csináltam. Borzasztóan bántam szegény mellékszereplőkkel! Ettől a hibától viszont a korai történeteim sem váltak totálisan élvezhetetlenné, szóval ha te is elkövetted ezt a hibát, majdnem biztos, hogy a te sztoridat sem nyírta ki teljesen.

Ez az első cikk, aminél semmilyen forrást nem tudok felmutatni, mert teljesen saját kútfőből született. Remélem, azért segítettem vele=) kommentelni, vitázni ér!