Aurora Silverlight vagyok, 618 éves és 3 holdhónapos. Derékig érő ezüst hajam van, és lila szemem, és én vagyok [tetszőleges, legalább 14 mássalhangzót tartalmazó fantasybirodalom] hercegnője. Mindenki azt várja tőlem, hogy Olyan Dolgokkal Töltsem Az Időmet, Amilyenekkel Egy Hercegnőnek Kell, de én Nem Olyan Dolgokkal Töltöm.
Hope Taylor vagyok, majdnem 17 éves. A [tetszőleges, szürke hangzású angol kisváros] High gimnáziumba járok, én vagyok a legjobb tanuló. Mindenki feddhetetlennek gondol, de titkon arról ábrándozom, hogy összejöjjek a kigyúrt, 21 éves tesitanárommal, és 3 fejezet alatt kétszer teherbe esve elcsesszem az egész életem.
Derek Holmes vagyok, 21 éves, acélszürke szemű és k i g y ú r t. Nem vagyok se fantasy hercegnő, se majdnem 17 éves legjobb tanuló. Ez csak egyet jelenthet...
A rohadt életbe, én vagyok a tesitanár!
* * *
Fent említett három hősünknek komoly pszichológiai tanácsadásra lenne szüksége, ugyanis kegyetlen bűntett áldozatai lettek: a kitalálóik nem tanították meg nekik, hogyan „mutatkozzanak be", hogyan villantsák fel az olvasó előtt, hogy kik is ők. Emiatt aztán valahányszor összefutnak valakivel a képzeletbeli térben, azonnal elég komoly előítéletekkel szembesülnek, és gyakori atrocitások érik őket. Nevezetesen, senki sem akar velük közelebbről megismerkedni, hacsak nem azért olvassa a történetüket, hogy...
... megígértem magamnak, hogy ez a poszt családbarát lesz, így erről a témáról talán majd egyszer máskor lesz szó. (Hogy elüsse az idejét a villamoson – nyilván ezt akartam mondani).
A meglepő valóság az, hogy a fentiekből kiindulva sem Aurora Silverlighttal, sem Hope Taylorral, sem Derek Holmesszal nincs semmi alapvető probléma, semmi olyan részlet, ami abszolút lehetetlenné teszi, hogy épkézláb történetet alkossunk velük. A valódi probléma azzal van, (1) amilyen első benyomást keltett bennünk, olvasókban a karakterek felbukkanása, és (2) a plusz jelentéstartalmakkal, amiket egy Wattpadon gyakran megforduló olvasó társíthat a karakterek jellemző jegyeihez (például a derékig érő ezüst hajhoz, vagy az agyonhasznált Hope keresztnévhez). Mind a három bemutatkozás megfelel egy-egy bizonyos karaktersablonnak, amit gyakorlott agyunk azonnal beilleszt a megfelelő történetsablonba, és voilá: máris tudni véljük, nagyjából mi történik majd velük. Mindezt azért, mert szegény hőseink úgy mutatkoztak be, mintha az Anonim Alkoholisták csoportjának bemutatkozó körében lennénk.
A bejegyzés kezdetén látott megoldásnál persze vannak rosszabbak is – például egy kép beszúrása, ami elvileg megfeleltethető a karakternek, a gyakorlatban azonban a Getty Images vízjelei kissé megtörik rajta a fogható valóság illúzióját –, de ezeken jótékonyan átugorva térjünk inkább rá arra, hogyan is kellene bemutatni egy főszereplőt.
Egyszer már nekiálltam ennek a cikknek, belebonyolódtam a különböző technikákba, tippekbe és trükkökbe... aztán nem sokkal ezelőtt munkahelyet váltottam, megismerkedtem egy csomó új emberrel, és rájöttem, hogy a válasz ennél sokkal egyszerűbb. Annyira egyszerű, hogy az már majdnem nevetséges.
Emlékezz vissza, milyen egy első találkozás: feszengő egyik lábról a másikra állás, szemkontaktus, kézfogás, a másik nevének sorozatos elfelejtése. Mit vettél észre először a másikon? Mire emlékeztél utána? Legjobb esetben is csak egy hang és egy arc zavaros masszájaként maradt meg a fejedben az a bizonyos Egyelőre Még Idegen Valaki.
Nap végére aztán kialakult róla egy képed. Megismerted a reakcióit bizonyos dolgokra, ez alapján nagyjából bekategorizáltad: kialakult az első benyomás. A következő találkozásaitok több helyen megerősítik, illetve megcáfolják majd ezt az első benyomást, árnyalják a másik emberről kialakított képedet (és egyúttal az ő rólad alkotott képét).
Ami tehát a fenti főszereplők esetében idő előtt megjelent, és mindent elrontott, az a KONTEXTUS. Túl sok tényként kijelentett részlet, „kerettörténet" társult a szereplőkhöz már az első pillanattól: az olvasónak így nincs lehetősége rá, hogy maga kategorizálja be őket. Eredmény: hőseink kétdimenziós kartonfigurákként, nem pedig élő emberekként jelentek meg lelki szemeink előtt, és ezzel utólag bizony már nem sok mindent lehet tenni...
Íme néhány egyszerű tipp, hogy a te karaktered ne csatlakozzon az Anonim Alkoholistákhoz:
1) Ne készíts a főhősödről fél oldalas személyleírást! Ehelyett emelj ki rajta néhány hangsúlyos külső jegyet, és ezeket említsd meg (ahogy például egy karikatúra tenné). A valóságban sem vennél észre minden apró részletet, amint találkozol vele, csak azt, ami tényleg szembeötlő.
2) Ne kezd bele a főhős élettörténetének ecsetelésébe, ehelyett tégy néhány olyan utalást, amiből nagyjából kikövetkeztethető, kicsoda és milyen fajta ember (pl. ruházat, habitus, szóhasználat). A Drámai Háttértörténetét és Felszín Alatt Megbúvó Ambícióit később is kifejtheted.
3) Ha E/1-ben írsz, különösen ügyelj rá, hogyan tálalod a személyleírást; a „beletúrtam lángvörös hajamba, és megdörgöltem palackzöld íriszeimet" nem hangzik túl természetesen. Hogy az ebből fakadó kellemetlen narratív szituációt elkerüld, megteheted, hogy egy másik karakter szájába adsz valamilyen, a főhősöd külsejére vonatkozó megjegyzést (pl. „fáradtnak tűnsz ma, vöröske!"), vagy a karaktered megláthatja a tükörképét egy kirakatüvegben, és elmerenghet az Avon legújabb szemránckrémeinek használhatatlan voltáról.
4) Másik jellemző E/1-es kezdőhiba, hogy a karakter, akinek a szemével látjuk a világot, mindent elkezd megmagyarázni maga körül. (Pl. „ő a testvérem, Bennett". „A szobám mindig rendetlen.") Ehelyett célszerűbb, ha egy olyan szituációt írsz le, amelyből egyértelműen kiderül, hogy Bennett a karaktered testvére; a szoba rendetlensége pedig egyszerűen kifejezhető egy olyan mondattal, mint például „lesöpörtem a morzsákat a képregényhalomról, majd egy ügyes mozdulattal leemeltem a bicikligumit az akvárium tetejéről." Az E/1 nézőpontra hatványozottan igaz, hogy SHOW, DON'T TELL!
5) Legjobb, ha egy olyan szituációban látjuk először a főhőst, ahol élesen megmutatkozhat egy-egy személyiségvonása. Ez lehet egy nyugodt, csendes délutáni kép, egy veszélyhelyzet vagy akár egy sikertelen randi; a lényeg az, hogy a főhős azonnali és éles benyomást hagyjon az olvasóban. A kezdőszituáció megválasztása sokkal fontosabb, mint például a személyleírás részletezése, mert több mindent elárul a karakteredről (vörös haja ugyebár bárkinek lehet)!
6) Ehhez kapcsolódóan: az olvasók nem szeretik a hibátlan főhősöket. Ha morálisan megkérdőjelezhető, vagy akár extrém kínos szituációban találkoznak vele először, automatikusan elkezdenek majd érdeklődni iránta, és nagyobb eséllyel lapoznak át a következő fejezetre. (Arra azért figyelj, hogy a főhősöd szerethető maradjon!)
A fenti tippek tapasztalataim szerint általában bejönnek – kivéve, amikor nem!
A cikk második részében azokról az esetekről lesz szó, amikor a fentebb említett KONTEXTUS igenis fontos szerepet tölt be, és szükség van rá, mert fontosabb a karaktereknél. Még a főhősnél is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése