Laerthel vagyok, papíron filológus,

Laerthel vagyok - papíron filológus, ha valami fáj, akkor költő (ha pedig azt akarom, hogy másnak is fájjon, akkor hobbiesztéta). Két regényem van tervben, de őket még metszegetni és locsolgatni kell egy kicsit. Szeretem a mitológiát, a nyelvészetet, az irodalomelméletet, az írástechnikát, az ezzel kapcsolatos ötleteket, eszmecserét, gondolatmeneteket. Ez a blog "lakhelye" és melegágya minden ilyesminek. FIGYELEM: az írástechnikai cikkeket egy az egyben hozom át a 'Laerthel műhelye' címet viselő wattpados gyűjteményből, bármikor alávethetem őket némi utólagos szerkesztésnek.

Hogyan (ne) mutassuk be a főhősünket?

 Aurora Silverlight vagyok, 618 éves és 3 holdhónapos. Derékig érő ezüst hajam van, és lila szemem, és én vagyok [tetszőleges, legalább 14 mássalhangzót tartalmazó fantasybirodalom] hercegnője. Mindenki azt várja tőlem, hogy Olyan Dolgokkal Töltsem Az Időmet, Amilyenekkel Egy Hercegnőnek Kell, de én Nem Olyan Dolgokkal Töltöm.

Hope Taylor vagyok, majdnem 17 éves. A [tetszőleges, szürke hangzású angol kisváros] High gimnáziumba járok, én vagyok a legjobb tanuló. Mindenki feddhetetlennek gondol, de titkon arról ábrándozom, hogy összejöjjek a kigyúrt, 21 éves tesitanárommal, és 3 fejezet alatt kétszer teherbe esve elcsesszem az egész életem.

Derek Holmes vagyok, 21 éves, acélszürke szemű és k i g y ú r t. Nem vagyok se fantasy hercegnő, se majdnem 17 éves legjobb tanuló. Ez csak egyet jelenthet...

A rohadt életbe, én vagyok a tesitanár!

* * *

Fent említett három hősünknek komoly pszichológiai tanácsadásra lenne szüksége, ugyanis kegyetlen bűntett áldozatai lettek: a kitalálóik nem tanították meg nekik, hogyan „mutatkozzanak be", hogyan villantsák fel az olvasó előtt, hogy kik is ők. Emiatt aztán valahányszor összefutnak valakivel a képzeletbeli térben, azonnal elég komoly előítéletekkel szembesülnek, és gyakori atrocitások érik őket. Nevezetesen, senki sem akar velük közelebbről megismerkedni, hacsak nem azért olvassa a történetüket, hogy...

... megígértem magamnak, hogy ez a poszt családbarát lesz, így erről a témáról talán majd egyszer máskor lesz szó. (Hogy elüsse az idejét a villamoson – nyilván ezt akartam mondani).

A meglepő valóság az, hogy a fentiekből kiindulva sem Aurora Silverlighttal, sem Hope Taylorral, sem Derek Holmesszal nincs semmi alapvető probléma, semmi olyan részlet, ami abszolút lehetetlenné teszi, hogy épkézláb történetet alkossunk velük. A valódi probléma azzal van, (1) amilyen első benyomást keltett bennünk, olvasókban a karakterek felbukkanása, és (2) a plusz jelentéstartalmakkal, amiket egy Wattpadon gyakran megforduló olvasó társíthat a karakterek jellemző jegyeihez (például a derékig érő ezüst hajhoz, vagy az agyonhasznált Hope keresztnévhez). Mind a három bemutatkozás megfelel egy-egy bizonyos karaktersablonnak, amit gyakorlott agyunk azonnal beilleszt a megfelelő történetsablonba, és voilá: máris tudni véljük, nagyjából mi történik majd velük. Mindezt azért, mert szegény hőseink úgy mutatkoztak be, mintha az Anonim Alkoholisták csoportjának bemutatkozó körében lennénk.

A bejegyzés kezdetén látott megoldásnál persze vannak rosszabbak is – például egy kép beszúrása, ami elvileg megfeleltethető a karakternek, a gyakorlatban azonban a Getty Images vízjelei kissé megtörik rajta a fogható valóság illúzióját –, de ezeken jótékonyan átugorva térjünk inkább rá arra, hogyan is kellene bemutatni egy főszereplőt.

Egyszer már nekiálltam ennek a cikknek, belebonyolódtam a különböző technikákba, tippekbe és trükkökbe... aztán nem sokkal ezelőtt munkahelyet váltottam, megismerkedtem egy csomó új emberrel, és rájöttem, hogy a válasz ennél sokkal egyszerűbb. Annyira egyszerű, hogy az már majdnem nevetséges.

Emlékezz vissza, milyen egy első találkozás: feszengő egyik lábról a másikra állás, szemkontaktus, kézfogás, a másik nevének sorozatos elfelejtése. Mit vettél észre először a másikon? Mire emlékeztél utána? Legjobb esetben is csak egy hang és egy arc zavaros masszájaként maradt meg a fejedben az a bizonyos Egyelőre Még Idegen Valaki.

Nap végére aztán kialakult róla egy képed. Megismerted a reakcióit bizonyos dolgokra, ez alapján nagyjából bekategorizáltad: kialakult az első benyomás. A következő találkozásaitok több helyen megerősítik, illetve megcáfolják majd ezt az első benyomást, árnyalják a másik emberről kialakított képedet (és egyúttal az ő rólad alkotott képét).

Ami tehát a fenti főszereplők esetében idő előtt megjelent, és mindent elrontott, az a KONTEXTUS. Túl sok tényként kijelentett részlet, „kerettörténet" társult a szereplőkhöz már az első pillanattól: az olvasónak így nincs lehetősége rá, hogy maga kategorizálja be őket. Eredmény: hőseink kétdimenziós kartonfigurákként, nem pedig élő emberekként jelentek meg lelki szemeink előtt, és ezzel utólag bizony már nem sok mindent lehet tenni...

Íme néhány egyszerű tipp, hogy a te karaktered ne csatlakozzon az Anonim Alkoholistákhoz:

 1) Ne készíts a főhősödről fél oldalas személyleírást! Ehelyett emelj ki rajta néhány hangsúlyos külső jegyet, és ezeket említsd meg (ahogy például egy karikatúra tenné). A valóságban sem vennél észre minden apró részletet, amint találkozol vele, csak azt, ami tényleg szembeötlő.

 2) Ne kezd bele a főhős élettörténetének ecsetelésébe, ehelyett tégy néhány olyan utalást, amiből nagyjából kikövetkeztethető, kicsoda és milyen fajta ember (pl. ruházat, habitus, szóhasználat). A Drámai Háttértörténetét és Felszín Alatt Megbúvó Ambícióit később is kifejtheted.

 3) Ha E/1-ben írsz, különösen ügyelj rá, hogyan tálalod a személyleírást; a „beletúrtam lángvörös hajamba, és megdörgöltem palackzöld íriszeimet" nem hangzik túl természetesen. Hogy az ebből fakadó kellemetlen narratív szituációt elkerüld, megteheted, hogy egy másik karakter szájába adsz valamilyen, a főhősöd külsejére vonatkozó megjegyzést (pl. „fáradtnak tűnsz ma, vöröske!"), vagy a karaktered megláthatja a tükörképét egy kirakatüvegben, és elmerenghet az Avon legújabb szemránckrémeinek használhatatlan voltáról.

 4) Másik jellemző E/1-es kezdőhiba, hogy a karakter, akinek a szemével látjuk a világot, mindent elkezd megmagyarázni maga körül. (Pl. „ő a testvérem, Bennett". „A szobám mindig rendetlen.") Ehelyett célszerűbb, ha egy olyan szituációt írsz le, amelyből egyértelműen kiderül, hogy Bennett a karaktered testvére; a szoba rendetlensége pedig egyszerűen kifejezhető egy olyan mondattal, mint például „lesöpörtem a morzsákat a képregényhalomról, majd egy ügyes mozdulattal leemeltem a bicikligumit az akvárium tetejéről." Az E/1 nézőpontra hatványozottan igaz, hogy SHOW, DON'T TELL!

 5) Legjobb, ha egy olyan szituációban látjuk először a főhőst, ahol élesen megmutatkozhat egy-egy személyiségvonása. Ez lehet egy nyugodt, csendes délutáni kép, egy veszélyhelyzet vagy akár egy sikertelen randi; a lényeg az, hogy a főhős azonnali és éles benyomást hagyjon az olvasóban. A kezdőszituáció megválasztása sokkal fontosabb, mint például a személyleírás részletezése, mert több mindent elárul a karakteredről (vörös haja ugyebár bárkinek lehet)!

 6) Ehhez kapcsolódóan: az olvasók nem szeretik a hibátlan főhősöket. Ha morálisan megkérdőjelezhető, vagy akár extrém kínos szituációban találkoznak vele először, automatikusan elkezdenek majd érdeklődni iránta, és nagyobb eséllyel lapoznak át a következő fejezetre. (Arra azért figyelj, hogy a főhősöd szerethető maradjon!)

A fenti tippek tapasztalataim szerint általában bejönnek – kivéve, amikor nem!

A cikk második részében azokról az esetekről lesz szó, amikor a fentebb említett KONTEXTUS igenis fontos szerepet tölt be, és szükség van rá, mert fontosabb a karaktereknél. Még a főhősnél is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése