INFÓADAGOLÁS - Mikor, mit, hogyan

 

TW: anglicizmusok.

Gyakori írástechnikai tanács, hogy „kerüld a felesleges infódömpinget”; és legalább ennyire gyakori kritika amatőr írásokkal kapcsolatban, hogy „halálra untam, már az elején belefulladtam az info dump-ba”. Amikor ilyet olvasok, mindig eszembe jut a Dűne – egy kedves barátnőm példánya már hónapok óta nálam van, és továbbra is menthetetlenül lepattanok az első tíz oldalról, annyi ismeretlen szóval és fogalommal bombázza az agyamat már a nulladik sortól kezdve. Mellette pedig ott csücsül a polcon Tolkien, aki A Gyűrűk Ura első húsz oldalában óriási lelkesedéssel belevág a hobbitok mélylélektanába, történelmébe, szokásaiba, és abba, hogy merre hajlanak a pitypangok Zsákos Bilbó kertjében.

Ha elvonatkoztatok a ténytől, hogy Tolkien az egyik kedvencemmé vált, Herbert pedig pillanatnyilag közelében sincs ennek, el kell ismernem, hogy a maga nemében mindkét író zseniális – és mindketten makacsul figyelmen kívül hagyják az info dump mellőzéséről szóló írástechnikai szabályt.

Ez fontos bizonyítéka annak, hogy amit itt most leírok, az nem univerzális, örökérvényű igazság, hanem puszta gondolatkísérlet – mégpedig arra, hogy közösen megértsük, mi az, amit „info dumpnak” érzünk, miért érzünk így, és hogyan lehet (pontosabban: én hogyan próbálom) fogyaszthatóvá tenni azt a sok-sok információt, ami át kell adnom az olvasónak egy-egy fejezetben.

Ebben a cikkben tehát először tisztázni fogjuk az „info dump” fogalmát, majd sorra vesszük, milyen típusú infókat rejthet egy prózai szöveg. Ezután pedig be fogok nektek mutatni háromféle fejezetkezdést a Sequestrumból: röviden leírom, mit szerettem volna velük elérni, és hogyan – itt jöttök a képbe ti, mert csak ti tudjátok megmondani, hogy olvasói szemmel is elértem-e, amit akartam. Simán lehet, hogy nektek teljesen más jött le az egészből, így számomra is tanulságos lesz a párbeszéd.

FIGYELEM: Ez megint egy olyan cikk, ami az én személyes terminológiámat és gyakorlati ismereteimet, következtetéseimet tartalmazza létező írástechnikai jelenségekről: ne vedd alapul gimnáziumi vagy egyetemi felkészüléshez/ vizsgákhoz/ szakirodalomhoz, mert könnyen lehet, hogy nem felel meg a hivatalos irodalomelméleti kánonnak.

…és akkor ugorjunk is a fejtegetésre!

 

LAERTHEL MŰHELYE BEMUTATJA:

IRÁNY, JELLEG, TARTALOM - avagy hajótörés az infótengeren

 

Mit nevezünk „info dumpnak”?

Anglicizmussal élve info dumpnak minősül minden olyan, általában hosszabb művek elején található ismerethalmaz, ami egyszerre rengeteg száraz, vagy úgy is mondhatnám, „praktikus” információhoz juttatja az olvasót. Ilyen például a főleg régebbi fantasyregények elején előforduló részletes világ- és settingleírás, random történelemlecke, a főhős családjának részletes, szájbarágós bemutatása, vagy akár az alábbi párbeszéd:

„ - Jó reggelt, Mitch.

 - Jó reggelt, Hailey. Valami baj van? Pont olyan képet vágsz, mint 20 évvel ezelőtt, amikor felébredtél az intenzíven, és megtudtad, hogy apánk nem élte túl azt a hatalmas ütést, amit a becsapódás mért a koponyájára, és agyhalottnak nyilvánították, majd a nagynénénket nevezték ki gyámunknak, aki egyébként téged sokkal jobban szeretett, mint engem.”

…túlzok, de szerintem értitek.

 A legnagyobb baj a fenti dialógussal az, hogy tankönyvi szöveg hatását kelti az olvasóban; nem tűnik élethűnek, mint párbeszéd. Sokat lehetne gondolkodni, vitatkozni arról, hogy pontosan mi idézi elő ezt a „mesterséges hatást” az info dumpok szövegében – szerintem talán az, hogy a fogható valóságról is tapasztalatok útján tájékozódunk. Némi fenntartással kezelünk mindent, amit másoktól hallunk, mi magunk azonban sosem tapasztaltunk. Könnyebben megjegyezzük, hogy az illető nagynéni jobban kedveli Hailey-t, mint Mitch-et, ha látjuk is ezt, magunk vonjuk le a következtetést, és nem csak a karakterektől halljuk.

Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a „mellőzd az info dumpot” a „show, don’t tell” szabály szövegtechnikai megfelelője.

 

Milyen típusú információkat tartalmaz egy prózai szöveg?

A kérdés elsőre megfoghatatlannak tűnhet, hiszen a nulladik nyelvtan órán megtanuljuk, hogy egy szöveg minden egyes szava, és egy szó minden egyes betűje (vagy kimondva, hangja) információ. Ebben a cikkben az egyszerűség kedvéért kössük ki, hogy információnak minősül egy prózai szövegen belül minden olyan adat, ami valamilyen módon hozzáad a történethez, és egyben felépíti azt.

A főbb ilyen információtípusok az alábbiak:

Cselekményt előrevivő történés (pl. rajtaütés, fordulat, konfliktus, megoldás)

Karakterfejlődést elősegítő mozzanat (pl. felismerés, trauma)

Atmoszférikus elem (pl. környezetleírás, a főhős hangulatának bemutatása)

Világépítés (pl. politikai és társadalmi rendszerrel kapcsolatos információk, fiktív nyelv)

Setup-payoff (pl. olyan apró rejtély a cselekményen belül, amelynek pár fejezeten belül előkerül a megoldása; olyan fontos tárgy vagy tudás bemutatása, melyet később a főhős hasznosít)

Utalás, állásfoglalás (pl. az író személyes világnézetére utaló félmondat/ cselekményelem, popkulturális utalás)

Cliffhanger (pl. tipikusan a fejezetek végén feltett kérdés/ akciójelenet közben elvágott fejezet)

Ahhoz, hogy a történetünk igazán természetes hatást keltsen, és az olvasó számára kényelmes tempót tartson, ideális esetben egy fejezetben az összes információtípusból – vagy legalább azok többségéből – megtalálható egy-egy szelet. A cselekmény- és karakterfejlődés például összeköthető a setup-payoff-fal, az atmoszféra a világépítéssel és karakterjellemzéssel, és így tovább.

CSAKHOGY: az egyes információtípusok között húzódó határvonal a legritkább esetben tiszta és egyértelmű. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én időnként nem tudom eldönteni egy-egy bekezdésemről, hogy az most atmoszférikus vagy karakterépítő, esetleg valami teljesen más. Sőt, olyan is előfordul, hogy egy elsőre akciójelenetnek tűnő szövegrészlettel próbálok atmoszférát, vagy éppen állásfoglalást átadni; ezért az a tanácsom, hogy egy szöveg felépítésekor – vagy éppen átírásakor – ne csak az információk típusát nézzétek, hanem azt is, hogy milyen hatást szeretnétek kelteni velük.

Ez a hatás szerintem alapvetően háromféle lehet: IRÁNY, JELLEG, vagy TARTALOM.

IRÁNY alatt azt értem, amikor azt mutatod be, hogy valami valamilyen volt, de már nem (lesz) ugyanaz. Például:

- hosszú idő után újra látunk egy karaktert, aki külsőre nagyon megváltozott, vagy gyökeresen másként reagál egy szituációra, mint korábban tette volna (karakterfejlődés)

- romos állapotban/ leégve látjuk a világ egyik ikonikus helyszínét (cselekményt előrevivő történés/ atmoszféra/ világépítés)

- a központban lévő karakter súlyos döntést hoz, ezáltal rálép egy bizonyos ösvényre, életútra (cselekményt előrevivő történés/ setup-payoff/ cliffhanger)

JELLEG alatt azt értem, amikor tettei által jellemzel egy karaktert, vagy rámutatsz, hogy a körülmények alakítják a döntéseit; de ide tartoznak a „sima” környezetleírások is. Lényeg az, hogy bemutasd: valaki vagy valami jelenleg valamilyen – ezt azonban nagyon gyakran nem „tell”, hanem „show” módszerrel, történések útján fogod megtenni.

TARTALOM alatt a nettó cselekményt és a történet világáról elérhető információkat értem, de ez sem olyan egyértelmű, mint elsőre látszik. Nekem például sok jelenetem a karakterek dialógusaiból bontakozik ki, nagyon kevés – túl kevés – narrációval. Atmoszférikus- és világépítő leírások is szolgálhatnak tartalomként, amennyiben az elhangzó információk a szereplőkre is hatással vannak (például hosszan leírod, ahogy leomlott a kedvenc kocsmájuk, ezért véres bosszúhadjáratot indítanak – és persze itt már az „IRÁNY” kategóriába is belesodródtunk).

Szerintem azért érdemes inkább irányban, jellegben és tartalomban gondolkodni, mint a fentebb felsorolt specifikusabb információtípusokban, mert kevésbé határol be; könnyebb elképzelni általa, pontosan mire gondol az írástechnikai kézikönyv, amikor azt mondja, „show, don’t tell”. Ha jelen pillanatban szájbarágósnak érzed a szövegedet, alighanem szimpatikusabbnak hangzik, hogy „a kezedben van minden információ, amire szükséged van, csak át kell rendezned egy kicsit”, mint az, hogy „ne így csináld, te csicska”.

 

Na és TE hogy csinálod, te csicska?

Az alábbiakban kiragadtam három tipikus fejezetkezdést az Utoljára, Black! című történetemből – igyekeztem olyanokat választani, ahol rengeteg információt kellett átadnom egy rész, vagy akár egy jelenet alatt -, és megpróbálom elmagyarázni, mit csináltam, és miért (ami már csak azért is nehéz, mert ez természetesen nem mindig tudatos, és nem is mindig jó :D).

Megint szeretném hangsúlyozni, hogy nem azért idézek magamtól, mert én hű de mekkora király vagyok (sőt), hanem mert magamon kívül mást nem tennék ki egy ilyen szintű nyilvános elemzésnek. Egyszerűen nem illik.

 

1. TÍPUS: In medias res, avagy utánam a vízözön

„A londoni Ritz hotel a luxus és a presztízs megdönthetetlen erődjeként magasodott az Arlington Street és a Piccadilly sarkán, büszkén emelkedve ki Soho színpompás forgatagából. Figyelemreméltó, már-már utánozhatatlan épület volt magas ablakaival, tágas belső tereivel és a mögötte elterülő parkot takaró terebélyes fákkal.

Ami azt illeti, gondolta a miniszterelnök, ahogy körülpillantott a tágas étkezőhelyiségben, nem áll neki túl jól, hogy hiányzik a fél mennyezet.

Valahányszor a Ritzben ebédelt, ide kért asztalt; így meg sem próbálta leplezni csalódottságát, amikor az inas – akinek a modora még frissen vasalt ingénél is kifogástalanabb volt –, először egy másik helyiségbe kísérte őt. Már első látogatása alkalmával beleszeretett a Versailles-t idéző Tükörterembe: a magas falakat tartó, rózsaszínnel futtatott márványoszlopokba, a hosszan leomló függönyökbe és az üvegcsempékkel borított hátsó falba, mely visszatükrözte a mennyezetről lelógó csillárok fényét, megsokszorozva a teret. A gondolat, hogy a Ritzben ebédeljen, de megfossza magát ettől a látványtól, szinte elviselhetetlenül bántotta; elővette tehát leghatározottabb modorát, és közölte, hogy ő márpedig a Tükörterembe kért asztalt, és addig nem nyugszik, amíg oda nem vezetik.

Az inas némi kínos mosolygás után kitárta előtte az étkező kétszárnyú ajtaját, a miniszterelnök pedig kampányfőnöke nyomában belépve egy percig csak pislogott a törmelékkel borított padlóra, mielőtt erőt vett rajta a felháborodás.

 – De hát mi a fészkes fene történt itt?!

 – A leghalványabb sejtelmünk sincs, miniszterelnök úr – felelte sztoikusan az inas. – Néhány szemtanú éppen erről tárgyal az igazgató úrral. Az elmúlt napokban meglehetősen, nos, kellemetlen dolgok történtek a szállodánkban. Ha engem kérdez, közönséges csalás az egész, de természetesen minden eshetőséget alaposan ki fogunk vizsgálni. Belegondolni is szörnyű, hogy mindez megismétlődhet...”

(Utoljára, Black! – Prológus, részlet)

IRÁNY / JELLEG / TARTALOM

Dramaturgiai szinten (hogy ezt a szép szót használjam): ez a fejezetkezdet tipikus példája annak, amikor azt próbálom bemutatni, hogy „valami valamilyen volt, de most már nem olyan”. Az Utoljára, Black! A Sequestrum-hadművelet sorozat harmadik része. A prológus, valamint az első 2-3 fejezet alapvető funkciója – persze a cselekmény elindításán kívül – az, hogy bemutassa: a törékeny egyensúly, melyben a 2. rész végén hagytuk a karaktereket, totálisan felborult, a főhőseink szóba sem állnak egymással. Hogy ez miért, és pontosan hogyan történt, azt a szöveg konkrétan nem mondja ki, hanem az olvasónak kell összeraknia, aki ezáltal könnyebben bevonódik a történetbe. Ez a rejtély azonban nem elég érdekes, hogy hosszan fenntartsa az olvasó figyelmét: inkább afféle „mini-quest”, amit néhány fejezet alatt meg lehet oldani.

A prológus célja ezen belül az, hogy „bele a közepébe”- jellegével azonnal kérdéseket ébresszen az olvasóban. Miért beszélünk a mugli miniszterelnökről? Mi köze a Ritznek a karakterekhez? Miért tátong egy hatalmas lyuk az épület közepén? A szöveg későbbi pontján pedig Scabior is megjelenik, aki a történet egyik fő antagonistája – kezdetben azonban jelentéktelen mellékszereplőnek látszik, egynek a Lucy Dawlish-ra vadászó kétes alakok közül.

Szövegszinten: az én „in medias res” kezdeteim általában az atmoszféraépítés funkciót kötik össze a karakterleírással vagy a setuppal. Ebben a Prológusban eggyel bonyolultabb megoldást választottam, mert az alap felállás így nézne ki (SPOILER, ha még nem olvastad):

SETUP: Lucy és Sirius bulit csapnak a Ritz hotelben, megérkezik Remus, összevesznek, KABUMM.

PAYOFF: A Ritz hotel terméből csak romok maradnak.

A prológusban azonban először a payoffot, tehát az eredményt láthatjuk, és ebből kell kitalálni a setupot, tehát az előzményt – csak egy forgatókönyvírásból ellesett olcsó trükk ez, semmi több.

A fordított setup/payoff és atmoszférateremtő jellegen túl egy harmadik funkció is fontos ebben a szövegrészletben: az utalás. Az Utoljára, Black! prológusa egy olyan típusú kezdőjelenetsornak íródott, mint például a Harry Potter és a Félvér Herceg első fejezete, A másik miniszter. Amellett ugyanis, hogy el akarok mesélni egy történetet, arra is igyekszem ügyelni, hogy néha vissza-visszahozzam a HP könyvek feelingjét, amennyire tőlem telik. (itt mondjuk speciel annyira nem sikerült).

 

2. TÍPUS: Az ikeás összeszerelési leírás

„– Szerinted a lányok mit kaptak? Tangát?

 – Brossot – felelte Percy, szenvtelen arccal csavargatva az apró, zsupszkulccsá változtatott gombot a mandzsettáján. – A Malfoy-féle családok körében így szokás. Mondd, miért kell neked mindig a legrosszabbra gondolnod?

 – Tök szórakoztató lenne – felelte egy vállrándítással Lucy. Kissé felemelte a fejét, és próbált úgy tenni, mintha tűnődve bámulna a messzeségbe ahelyett, hogy elképzeli, milyen jót nevetett volna Remus ezen a viccen. Le kell szoknia róla, hogy egyfolytában a múlton rágódik...

Keskeny dűlőúton álltak. A napsütötte augusztusi délután lassan estébe fordult körülöttük: a nap már jócskán a tőlük jobbra magasodó sövény alatt járt, a bal kéz felőli szederbokrok sorában pedig elmosódó foltokként feketéllettek az érett gyümölcsök.

 – Csak azt tudnám, miért kell mindig a világ végére küldeni a zsupszkulcsokat – morogta Lucy, és egy rántással kiszabadította csinos estélyi ruhája szélét a tüskés indák szorításából. – Ez is amolyan ősi hagyomány? Merlin ki akart cseszni valami várúrnővel, és megátkozta, hogy a világ összes fekáliája a cipőtalpára ragadjon, ha vendégségbe megy?”

Utoljára, Black! – Negyedik fejezet: Macska a galambok között (részlet)

IRÁNY/ JELLEG/ TARTALOM

Dramaturgiai szinten: be kell vallanom nektek, hogy imádom a dialógusokból kibontakozó alaphelyzeteket (talán mert alapból imádom a színházat, de persze lehet, hogy más oka is van, amire nem tudok ilyen konkrétan rámutatni). Szintén be kell vallanom nektek, hogy sokszor, TÚL sokszor használom ezt a módszert az alaphelyzetek felvázolására, de egyszerűen élvezem, na. Ez a fejezet a cselekményt is jócskán előreviszi, atmoszférát is teremt ezerrel és önmagában véve egyetlen hatalmas setup, de ezek mellett Lucy karakterfejlődését is előreviszi, és ez a narrációban is visszaköszön. Végig befelé forduló, szubjektív, szelektíven mutatja be a főhős körüli világot: csakis azt látjuk, amire Lucy ráfókuszál.

Szövegszinten: A fejezet elején túlsúlyban vannak a dialógusok, az olvasónak magának kell összeraknia az előző fejezetek tartalmából, illetve a szövegben elrejtett információkból, hogy hol vagyunk, és mi az alaphelyzet. A fejezet masszívan támaszkodik az olvasók HP-könyvekkel kapcsolatos ismereteire is, hiszen a Malfoy-kúria leírásának pár részlete szóról szóra visszaköszön a szövegben. Ez egyben feszültséget is teremt (legalábbis… remélem?), mert az olvasó tudja, milyen szörnyű dolgok történnek majd ezen a helyen. à ha megfigyelitek, itt is ugyanúgy a setup/payoff sorrendjével játszom, mint a prológusban: az olvasó számára már ismert a payoff (tehát hogy mi lesz a Malfoy-kúriából), én pedig most felrajzolom hozzá a setupot. Az olvasó már tudja, hová fut majd ki az egész, a karakterek viszont még nem, és ez szerintem az egyik leghatásosabb feszültségnövelő faktor a fanfiction műfajban, ami csak létezik – de ez már egy másik történet, akkor lesz róla szó részletesen, amikor végre eljutok a narratív távolságról szóló cikksorozat folytatásáig=).

Érdemes még megemlíteni, hogy a fordított setup/payoff hatást az előző példában is és itt is atmoszférateremtéssel és utalással értem el; de míg ott a változáson van a hangsúly (ilyen volt, ilyen lett), a leírás itt statikus, állapotszerű hatást kelt (ilyen, és nem is lehetne másmilyen à csak éppen te, mint olvasó tudod, hogy de, lehet, és lesz is; és bár talán nem tudatosul benned, ez végig idegesíteni fog, amíg olvasol).

 

3. TÍPUS: A D&D-mesélő

„Lucy Dawlish tapasztalatai alapján a koboldok az alábbi négy kategóriába voltak sorolhatóak:

1. Nem érdemes vele ujjat húzni.

2. NAGYON nem érdemes vele ujjat húzni.

3. Ha ujjat húzol vele, az lesz életed utolsó ujjat húzása.

4. FUSS!

A Gringottsban töltött évei alatt Lucy alapos gyakorlatot szerzett benne, hogyan lehet minél gyorsabban és effektívebben kategorizálni egy frissen megismert kollégát; a Gringottsban csupán „a Főnök” néven emlegetett kobold azonban kifogott rajta.

Ezt a koboldot Gnarlaknak hívták, és számos információ keringett róla a bank falai között. Némelyikük bizonyított tény volt – például hogy a Gringotts igazgatója, Ragnuk az öccse volt –, némelyik logikus következtetés – például, hogy gazdag ügyfelek vagyonának befektetésével, őrzésével és adómentesítésével foglalkozott –, némelyik pedig bizonyításra váró pletyka – például, hogy évtizedekig tartó amerikai tartózkodása alatt minden létező rendvédelmi szervvel összetűzésbe került, és minden alkalommal megúszta. Egy dolog azonban minden kétséget kizáróan igaz volt: Lucy Dawlish még soha életében nem találkozott olyan kobolddal, akit ennyit tanulmányozta az embereket és ilyen jól megértette őket.

A koboldok többsége végtelenül egyszerűnek és ezáltal unalmasnak tartotta a varázslókat; emiatt pedig sosem lépték át azt a megfoghatatlan kommunikációs korlátot, ami oly gyakran akadályozta a megértést a két faj között. Lucy kedvenc kollégája, Ampók például hajlamos volt rá, hogy tőle elcsent szófordulatokat használjon arra cseppet sem alkalmas helyzetekben – egy múlt heti tárgyaláson például közölte a mágiaügyi miniszterrel, hogy „kissé búvalbaszottnak tűnik”, majd udvariasan megkínálta a Lucy irodai szekrényében rejtegetett töménnyel. Gnarlak körül ilyesmi nem fordulhatott elő; dörzsölt emberi politikusokat megszégyenítő módon lavírozott a legkényesebb tárgyalási helyzetben is, és kifejezetten kereste az emberek társaságát.”

(Utoljára, Black! – 2. fejezet: Elvarratlan szálak – részlet)

IRÁNY/ JELLEG/ TARTALOM

Dramaturgiai szinten: Ez a fejezet megosztott nézőponttal dolgozik Lucy és Sirius között; gyakorlatilag arra szolgál, hogy bemutassa, milyen kriminálisan rosszul érzik magukat, és milyen akadályokat gördít eléjük a saját makacsságuk. Ezen túl nettó világépítés az egész – szó van benne a koboldokról, a Gringotts működéséről és a Blackekről is -, de cselekményelemek is előkerülnek. Ahogy a prológusban is, itt is megfordítottam a sorrendet: a jelenlegi helyzetből tekintünk vissza a múltra, és nézzük meg, mi vezetett idáig (különösen Sirius esetében). Ez a fajta történetmesélés nem csak a rejtélyek setupjára jó, hanem arra is, hogy a karakter szemén keresztül mutassunk be bizonyos eseményeket. Amikor ugyanis éppen történnek velünk a dolgok, sokszor fel sem fogjuk őket: később, visszatekintve kezdjük elemezni a történéseket.

Szövegszinten: Az ilyen fejezetkezdés nálam a tipikus info dump: gyakorlatilag feladtam a szükséges információk feltűnés nélküli elhintését a fejezeten belül, és egy tömbben mesélem, amit kell, megpróbálva valahogy érdekessé tenni a szöveget (ami nem mindig sikerül). Ez nálam általában annyit jelent, hogy elviccelem, vagy beleviszem a karakter nézőpontját, mint például a fenti részletben is tettem. Azzal is játszom néha, hogy a karakter „szájából” elhangzó információk sokszor túlzóak, vagy részben hamisak is, hiszen mindenki tévedhet, Lucy pedig ösztönszerűleg hajlamos a kombinálásra. Ugyanez a leírás Tonks szemszögéből sokkal részletgazdagabb és érzelmesebb, Sirius szemszögéből pedig tényszerűbb lenne, mert ebben a történetben valamilyen szinten a karakterfókusz is a narráció része. Lucy szemszögéből egy kicsit másképp mesélek, mint Siriuséból, és így tovább. (Legalábbis ez a cél, mert nem mindig megy ám :D hú, nagyon nem).

 

Csak így lehet csinálni?

Gondolom, ezen a ponton mindenki számára egyértelmű, hogy a válasz: DEHOGYIS. Én sem mindig így csinálom – A Sequestrum-hadművelet sorozatban a klasszikus regény(?) határait próbálom feszegetni, mindenféle köztes- és látszatmegoldásokat találva olyan történetmesélési problémákra, amikkel szembe kerülök, és amiket általában nem is tudok kellő ügyességgel megoldani. Sokszor szétesnek, túlbonyolódnak a szövegeim; de egyik fentebb felsorolt megoldásom sem olyan vad, mint például:

Valaki megölte Fran Cartert: az info dumpot három, a regény narratív keretén kívül eső, „Segédlet” nevet viselő epizód tartalmazza; a regény csak ezután kezdődik.

The Seven Gates: az alaphelyzetet egy versbetét vázolja fel, ami prológus helyett szerepel a szöveg elején, és elspoilerezi a lényeget (mivel Tolkien egyik legfontosabb mitológiai történetét dolgozom fel benne, ergo az olvasó úgyis tudja, mire válalkozik).

The Debt: a teljes alaphelyzet egy filozófiai vitából bontakozik ki (és ennek megfelelően egy reumás csiga sebességével vánszorog a szöveg, így ne írjatok)

…egy szó mint száz, kísérletezem még én is bőven – de ezeken a megoldásokon kívül is el tudok képzelni kismillió lehetséges utat.

Szóval, most jöttök ti: hogyan oldjátok meg, ha egyszerre rengeteg információt kell az olvasóra zúdítanotok? Hogyan szerettek fejezetet kezdeni? Ha olvastátok az Utoljára, Black!-et: azt a hatást értem el nálatok a szövegkezdetekkel, amit fentebb leírtam, vagy valami tök más jött le belőle?