Ha az Epilógus a pont az i-re, akkor a Prológus az első vonás: az a pillanat, amikor a toll hegye először hozzáér a papírhoz. Alkotó, olvasó és mű egyszerre pihen meg az origón, és tekint a végtelenbe. Mindenki vár valamire... (az Alkotó: vajon elolvassa? Az Olvasó: vajon elolvasom? És a Mű - nos, alapvetően két szcenárió létezik: < a > a Mű nem gondol semmire, vagy < b > az Alkotót zártosztályra szállítják).
Ha tehát regényt ír az ember, tegye azt bármilyen műfajban, legtöbbször beleszuszakolja ezt a bizonyos Prológus-Epilógus kombót. De miért...?
Általában azért tesszük ezt, hogy keretbe foglaljuk, amit elképzeltünk. Ami a Prológust illeti, egyes írók pár mondatban lerendezik az egészet, mások azonban lubickolnak benne, mert az egész alkotói folyamatból ezt, a kezdést élvezik a legjobban. Egy biztos: a Prológus megírása piszok nehéz dolog. Tíz esetben kilencszer ugyanis rajta áll vagy bukik, hogy a borító/cím/fülszöveg alapján bevonzott olvasó végül valóban ad-e egy esélyt az adott történetnek.
Sokféleképpen el lehet rontani egy történet kezdetét. Kiderülhet például, hogy nem is arról szól, amit Shakespeare-i drámasággal előrevetített az ember, vagy egy 90-nél magasabb intelligenciahányadosú olvasó már az első öt sorából kitalálja a történet végét. Sőt, ennél kevésbé könnyen észrevehető, ám súlyosabb öngólokat is lőhetünk magunknak: például feltehetünk a szövegben olyan kérdéseket, amiket később a történet nem válaszol meg; esetleg olyan tér-időbeli perspektívákat nyitunk meg a Prológussal, amikkel utólag nem tudunk mit kezdeni. Utóbbira jó példa számos - egyébként remekül megírt - Tolkien-fanfic, ami arra a Tolkien professzor specialitásaként ismert mitikus időbeli távolságérzetre épít, amit egyedül ő képes visszaadni.
...na de akkor hogyan is kéne csinálni?
A prológusírásnak szerintem egyetlen, ám létfontosságú alapvetése van: pontosan tudnunk kell, hogy mi a célunk vele. Íme néhány lehetőség:
I. A főhős bemutatása, jellemzése
Ez akkor jó, ha NEM szájbarágós módon történik. Főszereplőnk alapvető jellemvonásait - legyenek azok akár pozitívak, akár negatívak - TILOS a narráció során nyíltan nevükön nevezni. Nem mondhatjuk ki, hogy kedves/ idióta/ türelmetlen/ stb, csak akkor, ha néhány korábbi tette, vagy más karakterek szavai, reakciói már utaltak az adott tulajdonságra.
Szintén nem ajánlott hosszan elmesélni hősünk élettörténetét, vagy kapcsolatát az adott helyzethez, amibe éppen belekerült. Ez a megoldás - szerintem - csak akkor alkalmazható, ha valamilyen krónikát, újságcikket vagy egyéb iratot próbálunk meg szimulálni a prológusunkban. Sőt, ilyenkor is csínján kell vele bánni, mert az olvasó általában nem szereti, ha már az elején rengeteg információ zúdul a nyakába.
II. A kontextus bemutatása
Mielőtt belemerülünk disztopikus, reményét vesztett világunk balsorsának ecsetelésébe, és az éppen rajta uralkodó lidérckirály/ véreskezű diktátor/ bölcs öreg vámpírsárkány rémuralmának lefestésébe, álljunk meg egy pillanatra, és GONDOLKOZZUNK.
Ahhoz, hogy kellő ívű történetet tudjunk alkotni, szükségünk van bizonyos klisékre (vagy megengedőbb kifejezéssel: toposzokra). Manapság divat megtörni ezeket a kliséket, és a klasszikus három szakaszos történetmesélés bevált ritmusát (ld. a bejegyzés alján); csak azt felejtjük el, hogy évezredek óta arra vagyunk beprogramozva, hogy egy történet akkor jó, ha megfelel ezeknek a kritériumoknak, kellő ritmusban visz el minket a tetőpontig és a végkifejletig. Ennek hiányában nagy eséllyel nem is fogjuk élvezni, íróként pedig kudarcélményünk lesz.
Ha tehát minden fegyverünket ellőjük a Prológusban, felvonultatva az összes klisét (a hatalommal szemben álló magányos hősét, a lappangó reményét és a felborulni/ újra felállni készülő világrendét, hogy csak hármat említsek), akkor blockbusterekhez és posztmodern művészethez szokott olvasónk aligha fogja értékelni, hogy minden ennyire nyíltan ott van a szeme előtt. És akkor jön az "uncsi, kiikszeltem".
III. Önreflexió / külső narráció
Akár maga Hősünk gondol vissza Múltjának Hányattatásaira egy vázányi illatozó rózsa mellől, akár valaki más teszi ezt meg, miközben felvirágozza Hősünk sírját, a kliséfaktor óriási. Ez a fajta történetkezdés csak jó adag öniróniával, vagy valami más eredeti írói húzással tud működni. A benne rejlő legnagyobb veszély az, hogy - tulajdonképpen - mindentudóvá teszi az olvasót, azáltal, hogy rálátást enged neki egy olyan helyzetre, ami a főhősnek a történet elején még elérhetetlen, lehetetlen (vagy egy potenciális jövőkép) lesz.
Egy ellenpélda: George R. R. Martin A tűz és jég dala című sorozatának sok hibája van, de ahogy a karakterei nézőpontjait kezeli, azt tanítani lehetne. Féligazságok, szubjektív szempontok, társadalmi és kulturális különbségek és jellemek tökéletes egybemosódását láthatjuk; mindent, amit a karakteralkotásról és a POV-ról tanultam, azt Mr Martintól tudom. Szóval... ha olyan jó vagy, mint ő, akkor hajrá azzal a narrációval; bár megfigyelheted, hogy ő sosem E/1-et használ, helyette kiszólásokkal jelöli a hősök gondolatait. Ezzel gyakorlatilag megtartja saját narráló "hatalmának" egy részét, miközben arra is lehetőséget teremt, hogy belelássunk a szereplők fejébe.
IV. Kitekintés / epizód
Gondolkodtál már azon, vajon mit érezhetett a takarító, akit képen törölt Luke Skywalker szellőzőlyukon leszánkázó keze? Vagy esetleg, hogy miket találnak éjjelente a házimanók a Griffendél-toronyban rendrakás közben...?
A Griffendél-torony nem véletlenül került szóba, mert ennek a fajta prológusírásnak - szerintem - éppen J. K. Rowling az egyik nagy mestere, annak ellenére, hogy ő maga sosem nevezi prológusnak ezeket a könyvkezdő fejezeteket. A kitekintés lényege, hogy olyan nézőpontból reflektál a főhősre, vagy bizonyos korábbi történésekre, amit a könyv(ek) olvasásakor eszünkbe sem jut figyelembe venni.
Ebben az a jó, hogy szabadon eltolhatod az arányokat. Apró, jelentéktelen történéseket nagyíthatsz fel és tehetsz középpontba, csak azért, mert a különbejáratú instant, egyszer használatos központi karaktered/ nézőpontod kizárólag ezen a ponton kapcsolódik a főszálhoz; vagy épp ellenkezőleg, bemutathatod, hogy a sztoriban fontos, kiemelt történések más perspektívából szemlélve mennyire jelentéktelenek.
A kitekintő epizód tanítandó példája a Harry Potter és a Félvér Herceg "A másik miniszter" címet viselő nyitófejezete. A narráció a mugli miniszter Cornelius Caramellel való korábbi találkozásaira reflektál, sorban felvillantva a korábbi kötetek legfontosabb momentumait... és közben folyamatosan kapcsolódási pontokat keres a két politikus között, akik a mágiát leszámítva annyira talán nem is különböznek.
És hogy mi a nehéz ebben...? Talán azt a legnehezebb eltalálni, hogy mennyire térhet el az ember a főszáltól, illetve mekkora és milyen erős legyen az a kapcsolódási pont, aminél fogva visszavezeti az egészet a központi történetre.
Tehát akkor hogyan is írjunk prológust...?
A válaszom egy ködös "attól függ"; de hát mi más is lehetne a válasz egy írással kapcsolatban feltett kérdésre...? Mindenesetre, ha határozott "igen"-nel vagy "nem"-mel tudsz felelni az alábbi állításokra (és kettőnél több állításra nem mondasz igent!), már jól haladsz:
- A Prológusban a főhősömet akarom bemutatni, és azt akarom, hogy az olvasó kapcsolódási pontot találjon vele.
- A Prológusban a világot, politikai klímát, stb. akarom bemutatni, amiben a történetem játszódni fog, és azt akarom, hogy a konfliktus felkeltse az olvasó érdeklődését.
- A Prológusban időtávlatot akarok nyitni, melyben a főhősöm visszatekint saját múltjára, vagy mások reflektálnak rá nagyobb, akár több évszázados/évezredes időtávlatból (=misztifikálni akarom a hősömet).
- A Prológusban egy random epizódot akarok bemutatni, ami megadja a történetem alaphangulatát, ezzel próbálja bevonzani az olvasót.
Jó írást!:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése