Hogyan nyírd ki a Mary Sue-dat 10 lövéssel?

 Ez a bejegyzés több olyan témát is felvet, amiről később szívesen írnék hosszabban is: ilyen a karakterek hatóköre, a főszereplők, az erős női karakterek vagy éppen a motivációk. Egyelőre viszont csak néhány tippet szeretnék adni ahhoz, hogy ha olvasni kezdem a saját karakter-központú fanficedet, ne nyomjam meg egy bekezdés után a piros X-et.

...de mi is az a Mary Sue?

A mára irodalmi szlengnek mondható kifejezést azokra az (általában női) főszereplőkre használjuk, akik az unásig tökéletesek, soha nem hibáznak, soha semmilyen rossz döntést nem hoznak, és mindenki imádja őket. Vagy egy másik változat szerint: képességeikben tökéletesek, de végtelenül arrogánsak; ennek ellenére mindenki imádja őket (és természetesen össze is jönnek azzal a karakterrel, aki az írónak éppen tetszik). A Mary Sue egydimenziós, kiszámítható, és a megjelenése leginkább arra ösztönöz, hogy unalmamban megint kilopózzam azért a fránya whiskeysüvegért.

Mindezt nem azért mondom ki ilyen nyíltan, hogy bárkinek elvegyem a kedvét az írástól. Az első próbálkozásaink sosem tökéletesek, az enyémek sem voltak azok. Lucy Dawlish karakterének kezdeti változatai például az összes lehetséges szinten beleestek a Mary Sue kategóriába, és csupán évek munkájával (valamint több füzetnyi kézirat sutba hajításával) sikerült továbbfejlesztenem a személyiségét. Épp ezért úgy gondolom, őszintébb és igazságosabb megoldás, ha vele - ezáltal múltbéli önmagammal, mint íróval - példálózom, nem pedig másokra mutogatok, hogy "nézzétek, ő milyen szarul csinálja!" - mert valljuk be, Mary Sue-ból aztán van bőven a Wattpadon.

És valljuk be, sokáig én is szarul csináltam.

A 10-es listám első 5 pontjában alapvető dolgokról lesz szó; a következő 5 pont pedig inkább írástechnikai jellegű lesz.

Szóval, hogyan nyírd ki a Mary Sue-dat 10 lövéssel?

1: Nomen est omen

Amikor nevet adsz a főszereplőnek, gondold át a választásod! Ha külön jelentést nem is hordoz a név, legalább kutass egy kicsit: olyat válassz, ami beleillik az adott univerzumba. Középfölde szívében ugyan ne hívják már a hamvas orcájú tündekirálylányt Aurora Silverlightnak, mert sikítófrászt kapok. (Lábjegyzet: elnézést kérek az összes potenciális Aurora Silverlight kitalálóitól, hasraütésszerűen írtam le a nevét).

2: Származási kérdések

Sok fanfic író választja azt a megoldást, hogy a főszereplőjét egy ismert/népszerű karakter, pl. Harry Potter vagy valamelyik Tekergő (iker)testvérévé teszi. A dolog logikáját értem: villámgyorsan elhelyezed vele őt az adott világban, és a rokonává választott karaktert kedvelő olvasókat is bevonzod vele... Ugyanakkor az Arany Trió nem véletlenül volt TRIÓ, a Tekergők pedig négyen voltak teljesek. A Black-háznak meg már annyi eltitkolt örököse van, hogy tőlük származhatna fél Európa.

Elsősorban az a baj ezzel az ötlettel, hogy elcsépelt. Millióan megírták már, iszonyú nehéz vele bármi olyat letenni az asztalra, ami egyedi, és tényleg felcsigázza az olvasót. Csak akkor érdemes megpróbálkoznod vele, ha valami nagyon izgalmas cselekményötleted van, vagy mestere vagy a karakteralkotásnak.

(Ez kivételesen egy olyan dolog, amit mindig is jól csináltam. Lucy Dawlish családneve az első változatokban Granger lett, de nem Hermione, hanem Hector Dagworth-Granger, a Lumpsluck által említett híres bájitalfőző rokona volt. Később azért változtattam Dawlish-ra, mert megtetszett John Dawlish karaktere, és a történetszál, amit kitaláltam kettejükhöz. Az én érdemem azonban kb ennyi: Lucy származásának és családi kapcsolatainak - szerintem kb egyedülálló módon - az ad mélységet, hogy anyai ágról az egyik legjobb barátnőm, Hirfael történeteiben részletesen kidolgozott Corbitt család leszármazottja. A Corbittok pedig úgy lettek kitalálva, hogy csont nélkül beleilljenek a varázsvilágba).

3: Tudja, hol a helye!

Nincs annál bosszantóbb, mint amikor egy fanfiction főszereplője egyszerűen MINDENKIT ismer. Bejárása van Cornelius Caramel privát irodájába, hétvégente Tony Starkkal dobálja a nyilakat Amerika Kapitány arcképére, de néha azért Yoda mesterhez is beugrik egy teára. NEM! Még egy adott világ határain belül sem szerencsés, ha a karaktered már a történet kezdetén annyira fontos és befolyásos személy, hogy a fél világ körülötte ugrál. Megismerkedhet fontos emberekkel, hozhat sokakra kiható döntéseket, de ki kell érdemelnie erre a jogot. Meg kell teremtenie rá a lehetőséget - és íróként a TE dolgod, hogy megmutasd az olvasónak, hogyan jut el erre a szintre a karaktered. Ha belegondolsz, a Bölcsek köve elején maga Harry Potter sem tud semmit a varázsvilágról és befolyásos ismerősei sincsenek, pedig ő aztán az abszolút Kiválasztott és Főszereplő Ikon.

A Sequestrum-hadművelet sorozat első változataiban ez egy nagyon, NAGYON súlyos probléma volt, úgyhogy a végleges verzióban ezzel nem spóroltam. A teljes első rész (A 711-es széf), bár kalandos cselekménye van, a célját tekintve egyetlen hosszú expozíció: elhelyezi Lucy-t a varázsvilágban, bemutatja őt, mint karaktert, és megalapozza a Remusszal való, egész cselekményen átívelő barátságát. Rengeteget variáltam, hogy mi maradjon ki belőle és mi kerüljön bele (sajnos több Lucy&Remus fejezet is áldozatul esett a mentális szikémnek), a tempóját pedig néhol gyorsítottam, néhol lassítottam az eredeti tervekhez képest. A tapasztalataim szerint megérte a belefektetett energiát, mert az egyszeri olvasó általában ugyanolyan fontos karakternek érzi Lucy-t, mint a canon társait, és ugyanannyira érdekli őt a sorsa.

4: Motiváció

A karaktered Önzetlenül Jó és Voldemort Bukásán Munkálkodik? Szuper, csak dögunalmas. Olyan nincs, hogy valakinek kizárólag a nagyobb jó lebeg a szeme előtt: kell, hogy legyen valami személyes cél, ami motiválja... és itt külön szeretnék kitérni a bosszú alapú cselekmények veszélyeire. Ez egy olyan dolog, amibe belecsúsztam: Lucy elsődleges motivációja kezdetben az volt, hogy meg akarta bosszulni az édesanyja halálát (akivel halálfalók végeztek). Ami elsőre talán jól is hangzik, de... ez 10 éves korában történt. Az, hogy 23/24 évesen még mindig csak ezen kattogjon az agya (ráadásul úgy, hogy a történet kezdetén Voldemort nincs sehol, a tettesek pedig az Azkabanban vannak), az nem természetes, nem emberi. A bosszú egy nagyon csalóka téma, és elképesztően nehéz vele bánni - ha belegondolok, az általam istenített Monte Cristo grófja maga is egy hatalmas Gary Stu, ahhoz bizony Dumas-nak kell lenni, hogy ez ne tűnjön fel olvasás közben.

A végleges, publikus történetben Lucy Dawlish kezdeti motivációja egyszerű: gyorsan - és lehetőleg adómentesen - meg akar gazdagodni, mert ettől remél függetlenséget, a szabad választások lehetőségét az életében. Aztán ahogy a cselekmény megy előre, rájön, hogy amit korábban akart, az nem is feltétlenül olyan jó. Ezáltal a motivációja átalakul. A "nagyobb jó" szintjét viszont csupán a sorozat negyedik, befejező részére éri majd el: addigra fogom kellően megalapozottnak érezni a karaktert ahhoz, hogy igazán fontos, másokra is kiható döntéseket hozhasson.

FONTOS: Az, hogy a karaktered motivációi apró, személyes dolgok, nem jelenti egyben azt is, hogy le kell mondanod az eposzi magasságokról és mélységekről! De erről majd később.

5: Show, don't tell!

A főszereplőnkről legtöbbször pontos kép él bennünk, és ez így is van jól. TILOS azonban olyan éles, részletes személyleírást adni róla, mint bármelyik másik új karakterrel tennénk, aki felbukkan a narrációban. Az olvasó ugyanis hozzá kerül a legközelebb; akihez pedig közel vagy, azt akaratlanul is elképzeled MAGADTÓL, MAGADNAK. Puzzle-ként, sok kis mikrobenyomásból rakod magadnak össze az alakját. Azt természetesen me

g lehet jegyezni egy-egy félmondatban, hogy a karakter fekete hajú, vagy szőke; szép, duci, magas, ösztövér és egyebek; de az azúrkék íriszeket és alabástromfehér mellkast inkább hagyjuk ki a buliból.

Az érzések, benyomások terén valami hasonló a feladat: a karaktered mozgása, gesztusai, hanghordozása sokat elárulnak, nem kell mindig szó szerint leírnod, hogy érzi magát. A metaforák szintén segítségedre lehetnek az érzések kifejezésében. Ha leírod, hogy Mary Sue szomorú, az olvasód nem fogja átérezni, csupán kész infóként fogadja be az agya. Ha azonban azt írod le, mi történik Mary Sue-val azáltal, hogy szomorú (kissé megrogy a válla/ elfordul/ elmélyülnek a két szeme között a ráncok/ elcsuklik a hangja), akkor egyúttal az olvasódban is felkelted azt az érzést, amit Mary Sue éppen érez.

Ami engem illet, a karakterek tulajdonságait sem szoktam megnevezni. Sirius nem "lobbanékony", hanem felelőtlen, meggondolatlan és helyenként ön-és közveszélyes dolgokat TESZ. Lucy nem "makacs", hanem fejezeteken keresztül kitart a nyilvánvalóan rossz döntései mellett, és sorban szenvedi el ezek következményeit. Soha nem mondom egy szóval sem, mégis mindenki tudja, hogy egyikük lobbanékony, a másikuk makacs. Ezzel valahogy sosem volt problémám - és a jellemzés tipikusan egy olyan dolog, amit sok-sok olvasással, más írók figyelésével meg lehet tanulni.

6: Tulajdonságok és képességek

Mindannyian ismerünk különböző típuskaraktereket, vagy ha úgy tetszik, karakterkliséket (pl. az erős, független nőét, az odaadó házastársét vagy a zárkózott, sebezhetőségét arroganciával leplezni próbáló férfiét, hogy csak hármat említsek). Az ezekhez hasonló szerepek – kombinálva, kiforgatva, egymással szembe állítva vagy akár érintetlenül hagyva -, hasznos segítséget jelentenek a mellékszereplőid alakjának megformálásához, de a főhősöd kidolgozásakor nem tanácsos hozzájuk nyúlni.

És hogy miért?

Egyszerűen azért, mert ha egy kész szerepet adsz a karakternek, azzal nem csak azt határozod meg, hogyan fog beszélni és cselekedni, hanem bizonyos mértékig azt is, hogy mi történhet vele. Láttál már olyan erős, független női főszereplőt, aki nem találta meg az Igaz Szerelmet a történet végére (vagy nem Halt Hősi Halált, ha már itt tartunk?) Olyan odaadó házastársat, akiről nem derült ki valami sötét titok? Olyan arrogáns alfahímet, aki nem puhult meg? Hacsak nem egy Tarantino-filmben vagyunk, aligha...

Ha a főszereplőd karaktere egy klisére épül, az olvasóid arra számítanak, hogy a cselekmény is ugyanezt a klisét fogja valamilyen módon feldolgozni. Ha követed a klisét, azért lesz kiszámítható a karaktered íve; ha következetesen ellentmondasz neki, akkor meg azért. Ha pedig néhány esetben követed a klisé által kijelölt utat, majd néhányszor letérsz róla, a történeted egyszerűen élvezhetetlen lesz (erről a 9. pontban lesz még bővebben szó). Nincs középút!

A főhősöd akkor lesz szerethető, emberi és hihető, ha a története motivációalapú, tehát valamilyen változásra épül, ami a személyiségében és/vagy a világnézetében következik be. Nem lehet eleve „kész" karakter, kiforrott és végleges. Kell, hogy legyen hová változnia! Ami pedig magukat a tulajdonságokat illeti: a sok-sok sziporkázó melléknév helyett (szép/okos/kedves/bunkó), inkább azon gondolkodj, van-e kedvenc öltözéke. Mi a kedvenc étele? Itala? Mik az idegesítő szokásai – rágja a körmét? A taxiülések huzatába nyomkodja a rágóját? Minden reggel odainteget a sarki gyrososnak? Mi a „szuperképessége"? (EGY dologban lehet feddhetetlenül tökéletes, különben már abba is hagytam az olvasást).

Legyenek 'jó dolgai' és 'rossz dolgai'. Irracionális félelmei. Dolgok, amik felidegesítik. Szavajárása. Múltbéli botlásai. Szakmai sikerei. Sötét titkai és ártatlan vágyai, vagy fordítva... ezeken gondolkodj, ne azon, hogy hogyan ragyogtak halványlila íriszei a vérvörös tűzfényben! (Valahányszor ilyet olvasok valahol, úgy érzem, rá kell gyújtsak).

Lucy Dawlish kezdeti gyomorforgató tökéletességén kétfajta karakterábrázolás tanulmányozása segített túllépnem: az egyik George R. R. Martiné, a másik a Looney Tunes-é. Utóbbi talán megérdemel némi kifejtést, mielőtt mindenki hülyének néz...

A rajzfilmekben megjelenő attribútumok által keltett hatás (pl. a karakterek mindig ugyanazt a ruhát viselik, jellegzetes tárgyaik, mondataik vagy mozdulataik vannak), a HP ficeimben is jelen van. Ilyen elemek például Phineas Nigellus és a Chevrolet Impala; Lucy karakterének pedig állandó kísérője az alkohol és a cigarettafüst. Szinte érzed a szádban, amikor megjelenik – nem azért, hogy ezredszerre is megmutassam, hogy ő egy kemény csaj, hanem hogy megelevenedjen a sorok között.

Tehát tulajdonképpen a külső megjelenés/felszíni viselkedés kliséje segít életre kelteni a karaktert, a belső motivációk, karakterfejlődés végiggondolása pedig mélységet ad neki.

7: Character agency

A lefordíthatatlan, angol nyelvű kifejezés kb. az adott karakter döntéshozó képességére utal. A character agency tulajdonképpen egy skála, aminek egyik végpontja az „aktív", a másik pedig a „passzív".

Egy aktív karakter maga hozza meg a saját döntéseit: lehetőségeihez mérten irányítja a sorsát, nem fogadja el a külső körülmények által rákényszerített feltételeket. Egy passzív karakter cselekedeteit viszont olyan külső tényezők irányítják, amelyekre nincs ráhatása, ő pedig elfogadja a helyzetét, és igyekszik megfelelni környezete elvárásainak.

Az olvasóid akkor fogják élvezni a történetedet, ha a főhősöd minél aktívabb. Ez nem azt jelenti, hogy nem kerülhet szorult helyzetbe, vagy hogy kivétel nélkül MINDEN döntését ő maga fogja meghozni; sokkal inkább azt, hogy az éppen adott mozgásterében mindent megtesz, hogy a saját íze szerint alakítsa az eseményeket. A motivációja lehet önző vagy önzetlen, lehetnek hátsó szándékai, hozhat rossz döntéseket; annyi a lényeg, hogy a főhősöd akkor jó, ha lehetőségeihez mérten a saját sorsának kovácsa AKAR lenni.

Ha a főhősöd passzív, ő lesz a tipikus „damsel in distress": az a karakter, akit valaki mindig megment a semmiből, aki látszólag indokolatlanul MEGINT az események sűrűjében találja magát, pedig nem is akar ott lenni. A hallgatag hős, aki a háta közepére kívánja az egész kalandot, valamiért mégis mindenki meg van róla győződve, hogy csakis ő mentheti meg a világot.

És legyünk őszinték, kit érdekel egy ilyen főhős...?

8: Lány? Biztos? Muszáj...?

Óvatosan és félve kóstolok bele ebbe a témába, mert manapság... hát, fogalmazzunk úgy, hogy a mi kis világunk szólásszabadsága volt már jobb helyzetben is. Szóval, az a nagy harci helyzet, hogy a nők különböznek a férfiaktól. Bizonyám. (Akkor is, ha a nemi identitásuk, vagy a szexualitásuk eltér a standardtól, de ebbe most nem mennék bele...)

Tehát maradjunk annyiban, hogy az átlag nők és férfiak bizonyos, jól feltérképezhető általánosítások mentén különböző fizikummal, agyműködéssel és érzelemvilággal rendelkeznek. Másban jók, mások a reakcióik, a fájdalomtűrésük, a gondolkodásuk. A Mary Sue típusú, *női* főszereplők esetében ezzel szemben két alapvető esetet különböztethetünk meg:

a) a főszereplő sarkított, döntésképtelen rongybabaként jelenik meg (ld. minden fanfic, ahol a Szexi Főhősnő összejön A Titokzatos Férfikarakterrel Aki Után Már A Filmplakáton Is Csorgattad A Nyálad).

vagy

b) a főszereplő gyakorlatilag egy női testbe bújtatott férfi (ld. minden fanfic, ahol a Független És Kigyúrt Főhősnő megmutatja, hogy Rá Nem Érvényesek A Maradi Társadalom Elvárásai És Az Igazságtalan Sztereotípiák).

Mindkettőtől kivagyok. Manapság divat női főszereplőkkel dolgozni, ami rendben is van – sok lehetőséget rejt -, de ha ezt az utat választod, nem árt komolyan venned a feladatot.

Egy női főhős legyen nőies. Egy nő márpedig – nagy általánosságban – jó megfigyelő, érzékeny (és/vagy érzelmileg manipulatív), mérsékelten őszinte, érdekli mások véleménye, tud makacs lenni, jó érvelő, ugyanakkor hajlamos rá, hogy az érzelmei vezéreljék; száz dolgot képes csinálni egyszerre, és még folytathatnám. Ezek a jellegzetességek természetesen nem igazak minden nőre, de szerintem legalább kettő azért általában mindenkiben megvan közülük. És hogy mi a közös ezekben a tulajdonságokban? Mindegyik a komplex, ellentmondásos személyiségek sajátja.

És hogy mire akarok ezzel kilyukadni? Azzal, hogy a fikció világában egy jó női főszereplőnek sokkal árnyaltabbnak kell lennie az átlag férfi főszereplőnél; egyszerűen azért, mert a női jellem és jelenlét megjelenítésére szerintem ez (a komplexitás, az ellentmondásosság) a legalkalmasabb, legkönnyebben alkalmazható metafora.

Lucy Dawlish nőiességét általában úgy próbálom kihangsúlyozni, hogy folyamatos (felesleges) kompenzálásra kényszerítem. Lucy számos hiányossága ellenére tehetséges boszorkány, bőven van olyan jó, mint az átlag varázsló. Mégis próbál úgy élni, mint egy sikeres férfi (pontosabban: amilyennek ő a sikeres férfiakat képzeli): független, szingli, drága autója van, keményen iszik, dohányzik és kártyázik; zsarolási ügyekbe keveredik, és még sorolhatnám... de ez az életmód nem teszi boldoggá, nem ez az, amire valójában vágyik. A saját nőiségét gyakran akadályként éli meg, a valóságban viszont csomó dolog pont azért sikerül neki könnyebben, mert nő. Egy idő után ráébred majd erre.

9: Törj a lényegre!

Mindenki szereti a jól felépített történeteket, a működő formulákat; és senki sem szereti a kettétört íveket, a csalódásokat, a be nem váltott ígéreteket. Ha regényt írsz, tanulmányozd a klasszikus történetmesélési struktúrákat; gondolkodj el rajta, melyik illik a leginkább a főszereplődhöz, és a történethez, amit el akarsz mesélni. Az összefüggés talán nem egyértelmű, de a főszereplőd kidolgozásában igenis sokat segít, ha előre tudod, mennyi ideje lesz az olvasónak megismerni őt. Száz oldal? Ezer oldal? Egy egész sorozat? [Lábjegyzet: a történetívekről lehet, hogy egyszer külön írok majd].

Nekem személy szerint nagyon jellemző hibám, hogy beleszeretek egy-egy karakterpárosba, élvezem a dialógusaikat, a közös kalandjaikat... és emiatt aránytalanul elnyújtom a róluk szóló történetrészeket, a fontosabb szálak pedig háttérbe szorulnak. Vagy nem akarom, hogy egy történet véget érjen, és csak nyújtom tovább, mint a rétestésztát... és ez bizony a főszereplőknek sem jó, mert fókuszukat vesztik. [A fejezetek/nagyobb szövegegységek felépítéséről megint csak tudnék külön írni...]

10: Nézőpont

Őszinteségi rohamom van, muszáj kimondanom: térden állva esedezem, NE ÍRJ E/1-BEN!!!

És hogy miért? Mert NEHÉZ. Iszonyú nehéz úgy megírni E/1-ben egy szöveget, hogy az ne úgy hangozzon, mint egy unatkozó iskoláslány valamelyik naplószemelvénye. Rengeteg gyakorlás kell hozzá, és/vagy született tehetség. Pont. Ezt megint csak nem azért mondom, hogy bárkinek elvegyem a kedvét az írástól, hanem azért, mert ez egy szubjektív lista, és a dolog úgy áll, hogy ha meglátom, hogy E/1-ben írsz, 98%-os valószínűséggel már ki is ikszeltem a történeted...

...viszont nem lenne igazságos, ha az őszinteségi rohamom nem terjedne ki arra a tényre, hogy Lucy Dawlish történetének több verziója is E/1-ben, napló- vagy levélformátumban íródott, és pontosan olyan gáz volt, amilyennek ezt olvasva elképzeled. Igaz, az egyik naplóformátum egészen sokáig eljutott (kísérleteztem, hetekig farigcsáltam a szövegeket), és aki elég szemfüles, ma is megtalálhatja a neten. Két okból hagytam abba: (1) mert közben elkezdtem magyarul újraírni az egész sorozatot, és rengeteg helyen változott a cselekmény, és (2) mert egyáltalán nem voltam vele elégedett. Felmértem, hogy ennél jobban nem tudom megírni, ahogy viszont képes voltam megírni, az nem elég jó.

„Lucy Dawlish naplója" egy olyan projekt, ami mindig is elképesztően fontos lesz nekem, és rengeteget hozzátett a fejlődésemhez, de be kellett látnom, hogy nem működik, és ennek megfelelően vérző szívvel bár, de el kellett engednem.

Hát, ez lett volna a Mary Sue-d koponyájába ereszthető 10 lövés. Köszi mindenkinek, aki velem tartott😊 jó írást!