Furcsa dolog az olvasás. Van, hogy az ember csak ül, bámul egy nyomtatott lapot (vagy egy ebook olvasót), és a torkában dobog a szíve. Kirázza a hideg. Legszívesebben újra és újra hátrapillantana a válla fölött, annyira élő és hátborzongató, amit maga előtt lát, bár nem tudná megmondani, mitől olyan félelmetes... Előfordul azonban az is, hogy olvasás közben egyszer csak – KLIKK – mintha valami kattant volna egyet, elmúlik a varázs. Valami nem stimmel a szövegben.
Mindkét esetben felmerül a kérdés, vajon mi a jelenség oka. Stephen King csavaros agya? Poe zsenialitása? Egy logikai bukfenc? Egy stilisztikailag oda nem illő kifejezés? Az én teóriám az, hogy a vágyott (vagy éppen rettegett) borzongás-érzetünk hátterében alapvetően ugyanaz a jelenség áll, mint a gyűlölt klikk-érzés mögött, amikor hirtelen valami nem stimmel a történettel, amit olvasunk. Nevezetesen: az első esetben az író tudatosan ugrik fejest az UNCANNY VALLEY nevet viselő szakadékba, a másodikban pedig véletlenül sodródik bele valami nagyon hasonlóba.
A szokásos disclaimer: A továbbiakban már létező irodalomelméleti kifejezéseket/ értelmezéseket fogok tovább vinni és párhuzamba állítani egymással, a saját véleményem és tapasztalataim alapján. Nem áll módomban felelősséget vállalni azért, ha miattam kapsz egyest a dolgozatodra/ beadandódra/ vizsgádra!:)
Ebben a gondolatsorban tehát alapvetően két dologra szeretnék kitérni:
- olyan esetekre, amikor a zavarkeltés tudatos az író részéről, és nyíltan az olvasó idegeinek tönkretételére szolgál;
- illetve olyan esetekre, amikor a zavarkeltés nem szándékos, ergo valamiféle „hiba" csúszott a szövegbe.
AMIKOR MŰKÖDIK A VARÁZSLAT...
Az uncanny valley elméletével akkor találkoztam először, amikor Poe-t, Shelley-t és Robert Browningot olvastuk az egyetemen. A kifejezés eredetileg Masahiro Mori japán robottervező nevéhez fűződik, központi gondolata pedig az, hogy az emberi elme számára idegenebb és nyugtalanítóbb majdnem emberi lényekkel/entitásokkal – például élethű, de mégsem tökéletes robotokkal – találkozni, mint az embertől teljesen idegen lényekkel. A kifejezést magyarul borzongások völgyének fordítják, szerintem igen helytelenül – mert ez a kifejezés nem tükrözi az elmélet egyik legfontosabb elemét: azt, hogy az emberhez fokozatosan egyre inkább hasonlító dolgok iránt érzett empátiánk/rokonszenvünk folyamatos növekedésében egy bizonyos ponton drasztikus, elsőre megmagyarázhatatlan zuhanás következik be, amit még ennél is hirtelenebb emelkedés követ.
Az alábbi ábra segít megértenünk, miről van szó pontosan:
(MacDorman – Ishiguro, 2005)
Az ábra szerint tehát kevésbé idegen számunkra egy humanoid robot vagy egy plüss, mint egy holttest jelenléte. Bár a fentebb ábrázolt szakadék legalján a zombi helyezkedik el – tehát egy oszlásnak indult holttest, ami képes a helyváltoztatásra, és ha teheti, rá is támad az emberre –, szerintem mégis az „egyszerű" holttest a legjobb példa arra, hogy mit érzünk „uncanny"-nek, majdnem-de-mégsem-emberinek. Egy halott látványa, szaga, tapintása – különösen a rigor mortis szakaszban, amikor a testnek minden tagja szinte törhetően merev, és az izmok megkeményedésétől akár úgy is tűnhet, mintha felülne –, hátborzongató élmény. Ismerős, emberi: a test még nagyjából úgy néz ki, mintha aludna (nem indult oszlásnak, stb), de közben mégsem: hideg, súlyos, kőkemény, és taszítóan idegen. Ha valaki nincs hozzászokva a holttestek látványához, közelségéhez, akkor nagyon nehezére esik megérinteni egyet: irtózik tőle, fél megtenni, holott egyértelmű, hogy a halott nem árthat neki.
Na de hogy jön ide az irodalom, vagy akár a filmművészet?
A legjobb gótikus regények és horrorsztorik azért olyan borzongatóak, mert pontosan ezzel a perspektívával játszanak: összemossák az emberit az emberen túlival – vagy éppen az ember alattival –, és összezavarják az olvasót, lehetetlenné teszik a pontos különbségtételt ember és szörnyeteg között. Erről szól a Drakula, Az otrantói várkastély, a Frankenstein, na meg nagyjából bármi, amihez Edgar Allen Poe-nak vagy Stephen Kingnek köze volt. Tovább megyek: erről szól az Interjú a vámpírral, a Van Helsing, az Alkonyattól pirkadatig, az Én, a robot; sőt, a Twilight lába nyomát taposó leggázabb YA szupernaturálrománc is, hiába rakódott rá kényelmetlenül sok sallang az eltelt évszázadok alatt.
Hogy miért olyan félelmetes – vagy nyugtalanító – az emberi elme számára az „emberi-de-mégsem" jellegű lények jelenléte és a velük való kapcsolatteremtés, arra sok magyarázat létezik. Egyrészt felteszi a kérdést, hogy mitől ember az ember, mivel vagyunk mi többek vagy kevesebbek, mint ezek a lények; másrészt pedig a legtöbb esetben fenyegetőnek érezzük a jelenlétüket. Azok az írók, akik tudatosan zsonglőrködnek ezzel az ösztönös félelemérzettel, gyakran rá is játszanak: például misztikus történetekkel, legendákkal, ellentmondásokkal és nüanszokkal veszik körbe azt a szereplőt, akit így akarnak félelmetessé tenni. Olyan dolgokat mondatnak vele, olyan eszközöket adnak a kezébe, amelyeket az olvasó kezdetben nem ért, sőt, talán később sem ért meg.
// Ha valaki olvassa a Bob Roshta csodálatos visszatérését, ajánlom a figyelmébe azokat a jeleneteket, ahol Sanguini vagy Pyrites kerül szóba, vagy tűnik fel. Egyelőre nem vagyok túlságosan ügyes/ gyakorlott ebben az uncanny valley-dologban, de azért igyekszem – ősszel pedig remélhetőleg „megjelenik" majd egy (angol) fanficem, ami azon túl, hogy collab az egyik kedvenc rajzolómmal, gyakorlatilag egy mini „gothic novel", és teljes egészében a torzításra, az „ismerős-de-mégsem" ellentmondására épít. //
Az uncanny valley tudatos használata tehát irodalmi nyelvre nagyjából „misztikumteremtésként", „a természetfelettivel való játékként" fordítható le.
...ÉS AMIKOR MEGTÖRIK A VARÁZSLAT: THE IMPLAUSIBLE VALLEY
Leszögezhetjük tehát, hogy az uncanny valley-be eső dolgok zsenialitása éppen abban rejlik, hogy emberiek, de mégsem: azt a benyomást keltik, hogy akár a mi világunkban, a saját, csendes kis életünkben is felbukkanhatnának, egyik pillanatról a másikra felforgatva azt. Részben ettől olyan ijesztőek.
Valami hasonló történik a cikk elején megfogalmazott „klikk-élmény" esetében is, csak nem a cselekmény vagy a karakterek, hanem konkrétabban, a szöveg szintjén, és nem pozitív, hanem negatív értelemben: hirtelen találkozunk a szövegben valami olyasmivel, ami „emberi, de mégsem" – pontosabban valóságos, de mégsem.
Egy történetben a misztikus, megmagyarázhatatlan elemek esetében működik a (megint csak lefordíthatatlan) suspension of disbelief élménye, a „történet fogható valósága/ belső szabályrendszere". Ez azt jelenti, hogy olvasás közben elfogadjuk, hogy a történetnek vannak bizonyos szabályai: például egyes szereplők halhatatlanok, mások pedig képesek repülni. A történeten belül ez rendben is van, beleillik a normálisról/lehetségesről alkotott, olvasás közben kitágított képünkbe.
Más esetekben viszont az a benyomásunk, hogy a szöveg ellentmond valami íratlan szabálynak, és bár közel van a valósághoz, valamiért mégsem „stimmel" – és ez szerintem bizony írói hiba, mégpedig nem is kicsi.
Ennek a jelenségnek a megmagyarázására vezetném most be az implausible valley fogalmát, ami alatt – az uncanny valley elméletére alapozva – azt értem, amikor egy szöveg törekszik a cselekmény által meghatározott valóság, élethelyzet bemutatására, de valami miatt kudarcot vall ebben, az eredmény nem lesz hihető.
Az alábbiakban összeszedtem néhány olyan dolgot, amik megzavarhatják az olvasásélményt, ezzel „megtörve a varázst" à és ezen a ponton elhagyjuk az írástechnika mezsgyéjét, átlépve a személyes véleményeim területére.
IMPLAUSIBLE VALLEY A TÖRTÉNET SZINTJÉN
> Túl egyszerű/gyorsan alakuló kapcsolatok
Gyakori példák: két címszereplő az első fejezetben összejön, és örök hűséget fogadnak egymásnak (vagy kiderül, hogy soulmate-ek); a főszereplő rosszban van a szüleivel, „mert csak"; a gonosz karaktert azért kell utálni, „mer' kell, és kész".
> Hiteltelen karakterek
Gyakori példák: Mary Sue; indokolatlanul Kiválasztottá avanzsáló „random, átlagos gyerek"; vagy éppen a „mindenki lábtörlője"-típus, akinek Egyszercsak Elege Lesz.
> Hiteltelen/túl sarkos, statikus motivációk
Gyakori példák: Végsőkig Felzaklatott, Hot Mess Főszereplő, akinek az az egyetlen motivációja, hogy megtalálja a szülei gyilkosát (akikre már nem is emlékszik); Önzetlen, és Önös Érdekek Nélküli Gyönyörű Női Karakter; Minden Lányt Megdönteni Akaró Sármos, Depresszióját Bunkósággal Palástoló Szépfiú.
(Disclaimer: önmagában egyik típus sem ördögtől való, de életbevágóan fontos, hogy ne a TELJES személyiségük álljon ennyiből).
> Csigalassú kezdés
Gyakori példa: Kényszerű, tömbösített történelem- és földrajzkurzuson veszek részt, hogy képben legyek az illető világ nüanszaival, időnként sóhajtozva javítgatom a következetlenségeket az éppen aktuális fiktív nyelvben, amit szintén el kellene sajátítanom az Epikusnak Ígérkező Történet maradéktalan élvezetéhez. Már a 120. oldalon járok, és MÉG MINDIG NEM TÖRTÉNT SEMMI.
> Túlságosan elnyújtott lezárás
Gyakori példa: A kaland rég véget ért, de még mindig arról kell olvasnom, hogyan mossa a zoknijait a számos viszontagság után egymásra talált pár, mert az író képtelen elengedni őket.
IMPLAUSIBLE VALLEY A SZÖVEG SZINTJÉN
> Életszerűtlen megszólítások
Gyakori példák: Egymást nevükön szólító/ „testvéremnek/ huginak/ bátyónak" hívó testvérek; párbeszéd közben egymás nevét ismételgető karakterek; nem korhű/stílusban kilógó szavak
> Melléknév- és jelzőinvázió
Gyakori példák: „szaladt gyorsan"; „kiabálta felháborodottan"; és az örökbecsű „XY a vörös hajú vállára hajtotta a fejét."
Van, hogy annyira él a fejünkben egy-egy jelenet, hogy legszívesebben még a főszereplő szempilláin megcsillanó fényre is kitérnénk, de FELESLEGES! A szaladás implikálja a gyorsaságot, a kiabálás pedig a felháborodást. A melléknevekről és leírásokról egyszer talán írok majd egy külön cikket; itt álljon csak annyi, hogy:
(1) hiába töröd magad, az olvasód úgyis elképzeli magának a történtek nagy részét a részletes kommentárod nélkül is; illetve,
(2) soha, semmilyen körülmények között NE utalj úgy a szereplőkre a párbeszéd közben, hogy „a vörös hajú", „az izmos", stb. Kimondhatatlanul mesterkélten hangzik.
> Jókai-komplexus
Gyakori példák: Hosszú, több oldalas – és különösebb cél nélküli – leírások; apró, lényegtelen részletekre való kitérés a cselekmény fontos pillanataiban.
Erről megint csak hossza(bba)n tudnék írni, de röviden a lényeg: ahogy a filmekben, a könyvekben is minden jelenetnek, minden mondatnak fontos célja és szerepe van. Minden szavadnak előre kell vinnie valamivel a cselekményt, vagy a karakterek fejlődését. Ha a lámpabúra mintája, vagy a falrepedés semmilyen szempontból nem releváns, akkor nem is szabad említésre kerülnie.
(Disclaimer: természetesen – mint az irodalom összes területén – kivételek itt is vannak).
> (Komolyan gondolt) pátosz és közhelyek
Gyakori példák: „azúrkék íriszek" és társai.
Be kell vallanom, hogy a pátoszra és a giccsre túlérzékeny vagyok. Gyakran olyan szófordulatokat, képeket is ebbe a kategóriába sorolok, amikkel objektíven semmi baj sincs, egyszerűen csak nem érik el azt az emelkedett szépséget, amire mondjuk egy Pilinszky-vers, vagy Tolkien prózája képes, ezért – számomra – hamisan, „olcsón" csengenek. Az én írói világnézetemben nem nagyon létezik a szeplőtelen szépség, az utolsó árnyalatig tiszta és nemes szándék, a szavakból sütő őszinte romantika. Számomra az az „igazi", ami valahogy sérült vagy csorba; ami kiröhögi saját magát és az egész világot; ami eloszlatja az illúziót, hogy mi, emberek egy-egy pillanatnál tovább felül tudunk emelkedni önmagunkon.
Szóval, most jött el a pillanat, hogy közös program keretében kiröhöghessük:
(1) jelenlegi énemet, aki elhányja magát az alábbi két szövegrészlettől, amik egész elviselhetőek ahhoz képest, hogy 15 évesen írtam őket;
(2) illetve múltbéli énemet, aki ilyeneket talált írni a Sequestrum-sorozat negyedik, befejező részének egyik első verziójában:
"Emberek. Olyanok, mint te és én. Rettegő, hatalomvágyó, becsapott, önző, érző, hús-vér emberek álmokkal, vágyakkal, célokkal, ellenségekkel, barátokkal... nincs olyan köztük, aki ne szeretne valakit. A tagadás, a gúny, a halálfejes maszk és a halálos átkok zöld felhője mögött mindegyikükben ott bujkál a szeretet. Csökevényesen és nyomokban. Eszi őket belülről. Épp ez az, ami veszélyessé teszi őket. A remény egy-egy apró, öntudatlan kis szikrája. Torz tükörből nézik saját tetteiket, a Nagyúrnak csúfolt szörnyeteget, akitől úgy félnek, és félelmük ezáltal csak nő. Tudodkit egykor kényelmes lehetett követni. Könnyű; majdhogynem presztízskérdés. De valami megváltozott. Bűzlik itt minden..."
"Az érzelmeim egyik pillanatban kontrollálhatatlan, színes zuhatagként örvénylenek a testemben, aztán kitörnek, mint valami vulkán; ilyenkor hangos vagyok, hisztérikus, őrjöngő és pusztító... máskor pedig dermedt, hűvös, érzéketlen, egyenesen jeges... Fájdalom és félelem dühöng minden kőben, tobozban és faágban, amit éjszakánként a roxforti tóba hajítok. Egyre messzebbre és messzebbre repülnek. Erősödöm... vagy talán csak jobban kihasználom az erőmet.
Úgy érzem, ösztönlény válik belőlem. Ösztönlény, akibe balszerencséjére józan tudat is szorult (már amikor), és emberi érzelemnek csúfolt vad őrjöngései egyre mélyebbre taszítják a szakadékba, amit ő robbantott saját maga alá.
Néha egyszerűen csak fáj mindenem, és nem akarok létezni többé. Gyűlölöm [...] akit a tükörben látok. Néha pedig elnézem a dementorokat Perselus irodájából, az orromat a jégvirágos ablaküvegnek nyomva – majdnem odafagy -, és gondolkodom..."
(A [...] komoly spoiler volt, ezért vettem ki).
A szövegekkel a legnagyobb probléma természetesen az, hogy a beszélő Lucy Dawlish, és Lucy Dawlish soha a büdös életben nem mondana ilyeneket – egyébként meg (számomra) kibírhatatlan bennük a giccsfaktor. Sorrendben vissza tudnám idézni az Evanescence dalokat, amiket a szavak papírra vetésekor hallgattam, Tragikus Sorsú Művésznőnek képzelve magamat.
És hogy miért nem működik a fenti két részlet, annak dacára, hogy nem esik bennük említés azúrkék íriszekről?
> hiteltelen, hogy Lucy Dawlish valaha is így beszélne
> egyáltalán, hiteltelen, hogy egy EMBER valaha is így beszélne
> csöpög a melodrámától
> roskadozik a közhelyek alatt
> hogy a jó életbe fagyna oda az orrod BELÜLRŐL az ablaküveghez, te szerencsétlen?!
...ha tehát mindezek fényében újragondoljuk az uncanny valley-ről készült ábrát, valami ilyesmit kapunk:
A TE fejedben hogy néz ki ez a szakadék? Zavar valami, ami engem nem? Kifejezetten szeretsz valamit, amitől én falra mászok? Hozzászólni ér:)
* * *
FELHASZNÁLT (SZAK)IRODALOM
https://blog.homeforfiction.com/2018/01/11/uncanny-valley-gothic-literature/ (21.06.2021)
https://blog.homeforfiction.com/2020/01/20/sublime-literature-meaning-significance/ (20.06.2021)
MacDorman, K. F.; Ishiguro, H. (2006). "The uncanny advantage of using androids in social and cognitive science research" (PDF). Interaction Studies. 7 (3): 297–337.
Schöpp, J.C. (2006), "Vast Forms That Move Fantastically": Poe, Freud, and the Uncanny. Poe Studies/Dark Romanticism, 39-40: 46-54. https://doi.org/10.1111/j.1754-6095.2006.tb00185.x
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése